Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-138

Az országgyűlés képviselőházának 138. ülése 1932 december 16-án, pénteken, 321 Itt van a deviza- és transzferrendeletek egész sorozata; bennünket mégis csak érdekelhet- hogy ezeket az állami javakat, amelyeket kivittek külföldre, hová tették ?( Remélem, nem egy vaduzi holdingba tették be? (Magyar Pál: Ez még a jobbik eset volna!) Én ezt anynyira nem értem, hogy, sajnos, nem is tudom, melyik a jobbik eset. Ezt osak jogunk van megtudni. Ehhez semmi köze a világgazdasági helyzetnek, amelyre mindig hivatkoznak. És ha megtudtuk, azt hiszem, a t. többség is azon az állásponton lesz, hogy jó lesz a törvényhozást bevonni és ezt utólag szankcionálni. Itt van egy másik kérdés, a kötelező jegyek kérdése. Itt folytatólagosan két éven keresztül meg is mondtuk, — a számszék is utal rá — hogy kötelező jegyeket bocsátottak ki. Ez az emissziós kölcsönnek egy formája. Én még nem láttam kötelező jegyeket. A minap kínáltak nekem kötelező jegyeket külföldre. Nem vettem meg, egyszerűen azért, mert én nem vagyok hajlandó az állami adósságok között disztingválni a jogi bonitás tekintetében. (Magyar Pál: Nagyon okosan!) Vagy az van a törvényben, a 42. §-ban, hogy törvényhozási hozzájárulás kell a jogérvényességhez, vagy nincs benne. Ha benne van, akkor tessék mindenféle kölcsönre ezt a formalitást betartani. Én nem vagyok hajlandó elismerni, hogy vannak és lehetnek kölcsönök, amelyekhez törvényhozás szükséges és vannak olyanok, amelyeknél elegendő a házhatározat s a zárszámadási bizottságnak egy közbeszúrt, grammatice nem is nagyon helytálló és nem is nagyon precíz mondata. Ezért nem kellettek nekem a kötelező jegyek. Itt vannak a kötelező jegyek. Itt is felmerül megint a kérdés, hogy micsoda törvényes alapon méltóztatott ezeket kibocsátani. En ismételten feltettem a kérdést a zárszámadási bizottságban, írásban is kértem a legfőbb számszéktől, megvan írásban a dolog, de senrmiféle törvényes alapja ennek nincsen. Jó, elismerem. — annyira megyek el — lehettek olyan kényszerhelyzetek, amelyekben az illető kormány mulasztást követett volna el, ha ezeket a kötelező jegyeket ki nem bocsátja. Ha azonban már egyszer kibocsátotta, és ha ezt a zárszáraadásból tudjuk meg, illetőleg — ha jól emlékszem — legelőször tavaly a Ház öszszeülése után Peyer képviselőtársam hozta fel ozt a kerítést interpellációjában, és akkor hallottam életemben először kötelező jegyekről, ha ez egyszer már megtörtént, — amiről akkor nem tudtunk, és amely kérdés soha a mi pártunk előtt nem volt, és azt hiszem, a i túloldal pártértekeziletén sem szerepelt ez a dolog, de a Ház előtt sem volt, a 33-as bizottságban sem: jelentetett be, mert hiszen előbb történt, — mondom, ha ez egyszer már megtörtént, nem értem és nem fér a fejembe, (Bródy Ernő; Ügy van!) miért ne lehetne ezt utólag a legnagyobb szigorúsággal ratifikálni. Megjegyzem, én megszavazom azt a törvényjavaslatot, a t. kisgazdapárt például nem szavazza me^:. De én igen. Miért nem lehet és nem szabad tehát ezt törvényileg ratifikálni, ós miért kelljen ebben a tekintetben olyan precedensekre hivatkozni, amelyek ebben a tekintetben sem lényegileg, sem számszerűleg abszolúte nem tekinthetők precedenseknek? Dehát hol van ez a felhatalmazás? jEs ha nincs felhatalmazás, akkor megint kérdem, mint kérdeztem az ingóknál: hát csak a kereskedelemügyi miniszter úrnak van joga ilyen emissziókat kibocsátani? Csak neki? Hát a többi miniszternek nincsen? És ha a többi miniszternek volt ilyen joga, akkor itt mulasztást követtek el, hogy nem bocsátottak ki ilyeneket, és ha nem volt nekik joguk, akkor engedelmet kérek, a Nemzeti Bank és a többi faktor hozzájárulásukat adták ehhez? Mert — legalább is az én véges eszemmel, így fogom fel a dolgot — ha nekiáll valamennyi tárca ilyen kötelező jegyeket kibocsátani, az előbb-utóbb mégis, — mondjuk ki a szót, — de bizonyos inflációt fog eredményezni, ahogy — nem tudom, valutánk szempontjából nagyon előnyös volt-e, hogy egy bizonyos időben egy bizonyos összegű kötelező jegy, úgy emlékszem, a svájci piacon megjelent. Én például abba a komikus helyzetbe kerültem — ami tényleg megtörtént velem, — egy külföldi, igen előkelő bankárral szemben tavaly, amikor én még Peyer képviselőtársam interpellációját nem hallottam, hogy amidőn ő kérdezett a kötelező jegyekről, én kissé elhamarkodva azt mondottam, ilyenek: nem léteznek, ilyenek nem lehetnek. Természetesen ezt mondottam, mert azt hittem, hogy nekem, mint a törvényhozás — habár csak néhány hét óta — tagjának fogalmam lehet arról, hogy a magyar államnak micsoda fizetési eszközei vannak — és egy külföldi bankártól kellett értesülnöm a kötelező jegyekről. Ezért mondom, hogy ez a kérdés nem politikai kérdés. Méltóztassék meggyőződve lenni, ha az lenne, egyetlenegyszer itt ebben a Házban nem szólaltam volna fel, mert pártpolitikával éppen eleget foglalkoztam egész eletemben ahhoz, hogy ma pártpolitikai kérdésekben a hallgatáshoz való jogomat, hallgatási szabadságomat a legféltékenyebben megőrizzem. Ez volna tehát az, amit a precedensekre vonatkozólag a t. pénzügyminiszter úr felhozott, de én azt mondom, hogy ezek sem tartalmilag, lényegileg, sem összegszerűleg nem nevezhetők precedenseknek. A másik kérdés, amelyet felhozott, a tárgyalás formai fontossága. Utóvégre nem az a fontos, hogy törvény-e, vagy nem törvény, vagy házhatározat, a fontos az, hogy a törvényhozás, illetőleg nem a törvényhozás, — és itt van éppen a nagy különbség — az országgyűlés tud-e foglalkozni a kérdéssel, igen vagy nem, és az ellenőrzést gyakorolni. Engedelmet kérek, a tegnapi ülésen is láttuk, hogy mekkora különbség van a között, hogy zárszámadási jelentést tárgyalunk-e, vagy törvényt, hogy 15 percről van-e szó, stb. Kérem a t. Házat, méltóztassék beszédidőmet egy negyedórával meghosszabbítani. Elnök: Kérem a t. Házat, méltóztatik-e a kért meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a kért hosszabbítást megadta. Gr. Esterházy Móric: Másodszor pedig igazán nem tartom magamat hivatottnak — mondjuk — azt bizonyítani, hogy egy házhatározat, még egy országos határozat is talán mégis volna olyan, mint egy törvény, és még sokkal kevésbbé tartom magamat hivatottnak, sőt abszolúte képtelennek annak bizonyítására, hogy a magyar törvényhozásban az államfő szerepe annyira formai csupán, hogy az különbséget itt nem tesz. Mondom, erre képtelen vagyok és ezt bebizonyítani nem isi vagyok hajlandó. Ezt azokra bízom, akik más állásponton vannai, mint én, és akiktől, azt hiszem, a parlamenti vitatkozás és szabályai szerint mégis elvárhatom, hogy ezt az érvemet a t. Ház előtt teljesen szétszedjék és bebizonyítsák, 45*