Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-136

200 Az országgyűlés képviselőházának 136. ülése 1932 december 14-én, szerdán. mint kamarai elnöknél megjelent egy kisiparos ipartársulat, amelynek az volt azelőtt az élete, — néhány tucat kisiparos tartozik hozzá, — hogy szalagokat vásárolt, amelyekből nadrágos harisnyatartókat konfekcionált. Ebből élt itt 20—25 család, élt addig, amig ez a devizarendszer és ez a behozatali korlátozási rendszer be nem hozatott. Amikor azonban ez a devizarendszer és ez a behozatali korlátozási rendszer behozatott, az a gyár, amely itt a szalagokat gyártotta, és amellyel szemben az azelőtti időben a kisiparosnak az a joga volt, hogy konkurrenciát fejthetett ki, ha nem tetszett neki EZ ti szalag ár vagy minőség dolgában, külföldről hozhatta azt be, miután a konkurrenciának ez a lehetősége megszűnt, mert most már nem engednek be szalagot, azt mondván, hogy itt is gyártják a szalagot, mondom, az az illető gyár azt mondotta, hogy miért engedje keresni a kisiparosokat, berendezkedett maga a konfekcionálásra és el akarta venni annak az egész kisiparostársadalomnak a kenyerét, egészen természetesen, hát miért engedjen ő nyereséget másnak, miért engedjen ő keresni másokat, amikor azok többé vele nem konkurrálhatnak, és amikor ő megtarthatja magának az egész nyereséget. De ugyanez az eset az, amit az újságokból méltóztatnak olvasni, hogy a Guttmann és Fekete kötött-szövött-gyár (Ügy van! Ügy van! balfelŐL), amelyik igen kiváló gyár, textiliparunknak igen kitűnően vezetett gyára (Felkiáltások balfelől: Pók!) — nem akarom én bántani a gyárat, — amikor jött a behozatali korlátozás, vagyis jött az a helyzet, hogy a kereskedők többé külföldről ilyen kötöttszövött anyagot nem hozhattak be, azt mon- j dotta: miért engedjek én a kereskedőknek is hasznot az én árucikkeim értékesítésénél, hiszen azok külföldről úgysem hozhatnak be most már ilyen árut, konkurrenciát velem szemben amúgysem fejthetnek ki, és mo^t megnyitja sorban azokat a «Pók» nevezetű üzleteket, a kereskedő pedig pusztulhat, tönkremehet, nem azért, mintha ő nem volna j ugyanaz, aki előbb volt, nem azért, mintha j őrá nem volna éppen olyan szükség, mint az- j előtt volt, hanem azért, mert a gyár monopólium birtokába jutott, amely monopólium birtokában képes megölni az illető szakmabeli kereskedelmet. De most jön a harmadik eset, a fonódák és szovődék viszonya. Most, hogy sem gyapjúfonalat, sem pamutfonalat nem lehet behozni, hanem csak ezek nyersanyagát, ennélfogva a fonódák már uralkodnak a szovődék felett is. Most a fonoda már csak akkor ad fonalat a szövődének, ha neki jól esik adnia, ha azt az ő szövődéjében nem tudja kellőképen értékesíteni, ügy tartja vissza a fonalat, vagy úgy bocsátja forgalomba, ahogyan az áralakulás szempontjából neki előnyösnek látszik. Itt tehát a monopólium már magában a gyáripar körzetében is érezteti azt^ a hatását, hogy az egyiknek monopólium, jutalom, a másiknak büntetés, denaturálás, függővététel a gyáriparnak egy másik ágától. És ne is méltóztassanak azt hinni, mintha ez a devizakorlátozásoknak mindenütt a világon természetszerűleg velejáró kísérője volna. A német birodalomban is, • amikor a devizakorlátozások történtek, a né- ! met gyáripar keresztül próbálta vinni a kor- j mánynál azt, hogy ezt a szuppoziciót, amely I nálunk van, hogy a munkások alkalmaztatása érdekében nem szabad félkészárut, készárut behozni, ott is érvényesítse, és a német kormány a limine vihsszautasította ezt, azt mondván, hogy: ha én ezt megtenném, akkor minden konkurrencia megszűnnék, akkor az a gyáripar diktálná az árakat. Es semmi ilyen megkötöttséget Németországban, amelynek végre mégis csak olyan gyáripara van, amelyre figyelemmel és tekintettel kell lenni, nem hoztak be, hanem tovább jönnek be a félgyártmányok, tovább engedik be a készárukat, amiből azután következik, hogy a gyáripar, amely nincsen monopolisztikus helyzetben, köteles megerőltetni magát (Gr. Esterházy Móric: Ügy van!), nem keres olyan rettenetesen sokat, mint monopólium esetén kereshetne, hanem kénytelen megerőltetni magát és megerőltetéssel állani a versenyt, amely verseny végre is neki súlyos védővámmal elég könnyűvé van téve. (Malasits Géza: Magyarországon a kormány aBedaux-rendszerrel segít a gyáraknak kizsákmányolni a munkásokat!) Ha azt méltóztatik gondolni, hogy mindez külkereskedelmi forgalmunkra nincs befolyással, hogy a mi külkereskedelmi forgalmunknak az a zsugorodása, amely mutatkozik, csak velejárója a világgazdasági helyzetnek, a világgazdaság válságának, akkor ebből a megnyugtató illúzióból kénytelen vagyok az urakat számadatok felsorolásával alaposan kiábrándítani. A német Statistisches Keichsamt által kiadott «Wirtschaft aind Statistik» r októberig füzetében 48 országra — 26 európai és 22 Európán kívüli országra — vonatkozóan közöl összehasonlító adatokat abban a tekintetben, hogy 1932 első félévének exportja 1931 első félévének exportjával szemben mennyivel csökkent arany értékben. Itt 26 európai ország közt Magyarország 55.5 százalékkal abszolút rekordot teremt; egyetlen más európai ország sem éri el a zsugorodásnak ezt a mértékét. (Zaj.) 22 Európán kívüli ország közt kettő van, Uruguay és Chile, amely a Maj gyarországét néhány százalékkal meghaladó zsugorodást mutat ki. 48 ország közt tehát Uruguay és Chile előzi meg Magyarországot, 26 európai ország közt egyetlenegy sem előzi meg, Európában mienk a rekord abban a tekintetben, hogy az exnort zsugorodását hogyan tudtuk előidézni. (Müller Antal: Ez szomorú!) T. Képviselőház! Még csak arról volnék bátor néhány szót szólni, hogy nem volna-e Magyarországnak érdekében végre egyszer a külföldi tárgyalások alkalmával abban az irányban színt vallani, hogy mi a szabadkereskedelmi irányzatnak vagyunk a hivei, hogy mi a vámprotekcionizmusnak, ezeknek az őrületes vámfalaknak, megakadályozásoknak, restrinkcióknak, kontingentálásoknak rendszerét csak kényszerűségből tűrjük, de mi a szabadkereskedelmi irányzat felé tájékozódunk. Mert amióta önálló Magyarország van — nem akarok abba a vitába bocsátkozni, hogy mennyiben mi kezdtük, vagy nem mi kezdtük ezt a vámháborús helyzetet a bennünket környező államokkal — mindenesetre bizonyos, hogy Magyarország abban az irányban, mintha neki érdeke volna a szabadkereskedelmi irányzat mielőbbi uralomra jutása, még nem tett és nem jelentett ki semmit. Arra gondolok, hogy — amint méltóztatnak tudni — Hollandia és a belga-luxemburgi vámterület Ouchy-ban megállapodást kötött, amely az első útmutatás abban az irányban, mintha talán végre mégis kezdené a világ belátni, hogy a vámkorlátozásoknak, a vámprohibiciónak ezzel a szerencsét-