Képviselőházi napló, 1931. XII. kötet • 1932. november 30. - 1931. december 22.

Ülésnapok - 1931-135

184 Az országgyűlés képviselőházának 13 arra, vájjon az esetleg sürgősnek látszó módosítások megtételének szerény nézetem szerint mi volna az útja. (Halljuk! Halljuk!) T. Ház! A számviteli törvény alapján nem lehet kétséges az, hogy kölcsönöket és hosszabb idejű kötelezettségekkel járó építkezési szerződéseket a kormány csak a törvényhozás előzetes felhatalmazása alapján köthet, és hogy a költségvetésben megállapított személyzeti állománytól eltérni nem szabad. Maga a törvény e tekintetben csakugyan nem tesz semmiféle kivételt. Ebben a tekintetben, gondolom, megint egyetért velem az egész Képviselőház. A számviteli utasítás azonban azt mutatja, hogy már kezdettől fogva sem alkalmazták teljes merevségükben a számviteli törvény szóbanforgó intézkedéseit, hanem a gazdasági élet természete szerint és kényszerítő nyomása alatt bizonyos rugalmassággal magyarázták. A számviteli utasítás 184. §-ának 2. bekezdése azt mondja (olvassa): «A rendes adminisztráció keretén túlmenő terhes szerződések, ha több évre szólnak, csakis a pénzügyminiszterrel egyetértőleg és a minisztertanács hozzá- I járulásával köthetők.» A 117. §. pedig akként I rendelkezik, hogy (olvassa): «Oly intézkedések, | amelyek a személyzeti létszám túllépését von- | ják maguk után, a zárszámadás során indo- 1 kolandók.» A törvény és az utasítás rendelke- j zései között ezek szerint nyilván lényeges el- j térés van. Természetes dolog, hogy az utasítás ! rendelkezései a törvényt meg nem változtat- j hatják, de bizonyos útmutatással mindenesetre j szolgálhatnak, különösen ha figyelembe vesz- | szűk, hogy itt nem egy közönséges kormány- í rendeletről van szó, mert az utasítás egy ; olyan rendelet, melyet az országgyűlés szám- I széki szakértője közreműködésével adott ki a kormány. De ha egyáltalában nem is vesz- | szűk tekintetbe, hogy az utasítás miként ren- j delkezik, feltétlenül figyelembe kell vennünk j azt a körülményt, hogy az országgyűlés maga sem értelmezte már kezdettől fogva a szám- j viteli törvénynek ezeket a rendelkezéseit úgy, mintha ezektől egyáltalában nem volna eltérésnek helye, annak ellenére, hogy — amint az előbb megállapítottam — a törvény szószerinti értelmezéséből csak ezt az értelmezést lehetne a törvénynek adni. Az országgyűlés azonban figyelembe vette a gazdasági életet és e szerint alakította ki a gyakorlatot. 1868 óta a zárszámadások egész sorára lehetne e tekintetben példaképpen rámutatni. Nincs olyan zárszámadás, amelyben a költségvetéstől és a fennálló számviteli rendelkezésektől kisebb-nagyobb eltérések ne lennének. Ezeket az eltéréseket a zárszámadásvizsgáló bizottság természetesen mindig jelentette, s amenynyiben indokoltnak tartotta a felmentvény megadását, azt javasolta is, és ennek a javas latnak alapján határozott mindig a Ház. Példaképpen említem csak, hogy a zárszámadásvizsgáló bizottság az 1903. évi zárszámadásra vonatkozó jelentésében kifejezetten megállapította, hogy a számviteli törvény ^ és utasítás rendelkezései az 1903. évi zárszámadások tanúsága szerint ismételten megszegettek. Az 1907. évi zárszámadással kapcsolatban mearállaoította a bizottság, hogy a személyi járandóságoknál eg-yes minisztériumok nagy túl kiad ásókat okoztak azáltal, hogy a költség-vetés keretén kívül számos új állást létesítettek. Az 1911., 1912. és 1913. évi zárszámadásokra vonatkozó jelentéseiben azt mondja a bizottság, K ülése 1932 december 13-án, kedden. hogy ezekben az években előfordultak oly eltérések is a költségvetéstől, amelyek túlkiadást ugyan nem okoztak, de a fennálló törvényes szabályok szempontjából mégis igazolást igényelnek az országgyűlés előtt. A zárszámadásvizsgáló bizottság és az országgyűlés állandóan követett gyakorlatával is bizonyítható tehát, hogy az országgyűlés sohasem értelmezte úgy a számviteli törvényt, mintha az abban foglalt rendelkezésektől semmi szín alatt és soha eltérni nem lehetne. Ezekből az ismertetett adatokból nyilvánvaló tehát egyrészt az, hogy a kormánynak a most tárgyalt zárszámadással kapcsolatban megállapítható gesztiója lényegében nem tér el más, előző kormányoknak az akkori zárszámadásokból megállapítható gesztiójától. (Jánossy Gábor: Pedig akkor normális viszonyok voltak!) Itt kvantitatív differenciák lehetnek, kvalitatív differenciák azonban nincsenek. (Malasits Géza: A Tisza-kormány is a vádlottak padjára került volna, ha így gazdálkodott volna! — Zaj,) Elnök: Csendet kérek! Zsindely Ferenc: Másrészt pedig megállapítható a zárszámadásvizsgáló bizottság és az országgyűlés gyakorlatából... (Folytonos zaj a szélsőbaloldalon. — Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Zsindely Ferenc: ... hogy annak a kérdésnek és annak az alkotmányjogi aggodalomnak, amelyről már előbb megemlékeztem, ezen az alapon való eldöntése nem lehet kétséges. Az 1867. év óta folytatott gyakorlat^ azt bizonyítja, hogy igenis, a költségvetési r törvény rendelkezéseitől való eltérés házhatározatta] indemnizálható. Itt olyan hosszú idő óta folytatott gyakorlattal állunk szemben, amelyet, azt gondolom, figyelembe kell venni. Az 1848 : III. tcikk és az 1867 : X. tcikk nem is tesz említést törvényről, csak a költségvetés és zárszámadás tárgyában hozandó határozatról beszél. 1867 után fejlődött ki az a hosszú alkotmányjogi vita, amelynek eredményeképpen következett be a most is fennálló gyakorlat, az tudniillik, hogy a költségvetés^ igenis, külön törvénybe, a költségvetési törvénybe foglalandó, a zárszámadás azonban országos határozattal intéződik el. (Strausz István: Senki sem gondolt arra hogy törvényt fognak sérteni!) Tudomásom szerint valamennyi parlamentáris államban az a gyakorlat, hogy a zárszámadási felmentést házhatározattal adják meg. Erősen kétségesnek kell tartanom, hogy ebben a tekintetben alkotmányjogi reformmal kísérletezni helyes volna-e éppen Csonka-Magyarországon (Ügy van! Ügy van!) és a most fennálló viszonyok mellett. (Jánossy Gábor: Ügy van! Ez az!) Abból a körülményből természetesen^ hogy a költségvetési törvénytől való eltéréseket, szerény nézetem szerint, jelenleg kétségkívül lehet indemnizá'lni. országgyűlési határozattal, nem következik, hogy a jövőre vonatkozólag az eddigi gyakorlattal szemben de lege ferenda vagy új gyakorlat kialakulásával más rendet ne kezdeményezhetne a t. Képviselőház! A kérdés csak az, hogy célszerű volna-e a zárszámadási felmentés, az indemnitás törvénybe foglalása. Említettem már, hogy tudomásom szerint egyetlen parlamentáris államban sem foglalták törvénybe ezt az indemnitást. Számos hátránya volna ennek a reformnak a kormányzat szempontjából, ame-