Képviselőházi napló, 1931. XI. kötet • 1932. augusztus 12. - 1931. november 29.
Ülésnapok - 1931-128
382 Az országgyűlés képviselőházának 12í zete is ezt teszi indokolttá, mert nekünk igenis, érdekünkben áll, hogy a külföldi bányákban a termelési költségek megdráguljanak. A termelési költségek pedig akkor drágulnak meg a külföldön, ha a munkaidő megrövidül. Az angol <éis niémet áiláspont között két éven keresztül ez volt az ütköző pont, mert Angliában a munkaidő 7 és % óra, — de a be- és kiszállást beleszámítva, — Németországban pedig 8 óra, beszámítva a be- és kiszállást. Egy körülbelül 15—20 perces differencia volt tehát a két munkaidő között és ez olyan éles versenyt jelentett a két állam széntermelése között, hogy ezt a német kormány képviselői nem tudták és nem merték elfogadni. De a jelentés maga, mint már említettem, kölcsönös megegyezés alapján jött létre és ez a megegyezés annyi kivételt tartalmaz, hogy ezek a kivételek tulajdonképpen már a lényeget befolyásolják. Az egyezmény megengedi, hogy túlórák dolgozhatók. A 14. § szerint évenként 100 túlórát lehet dolgozni. Egy későbbi szakasz azonban kimondja, hogy amennyiben ennek szükségességé fennforog, 200 túlórát is lehet dolgozni. Az egész egyezményben egy negyedórai vagy egy félórai munkaidőcsökkentésről van szó naponta; tessék átszámítani, hány félórát jelent ez a 200 túlóra egy évben. 400 félórát jelent. Annyi nap tehát nincs is egy évben, mint amennyivel szabad a munkaidőt meghosszabbítani. A magyar kormány így abszolúte nem fog véteni ama köteles szolidaritás ellen, amellyel tartozik a szénbányavállalatoknak hálából a szállított mandátumokért, (Mozgás a jobb- és a szélsőbaloldalon.) ha elfogadja ezt az egyezményt, mert még akkor is megvan a lehetőség arra, hogy ott, ahol ezt a sajátságos termelési viszonyok szükségessé teszik, a munkaidőt meghosszabbítsák annyival, hogy elérje azt az időtartamot, amennyi eredetileg volt. Ma, amikor arról beszélnek az egész világon, hogy a munkaidőt nem napi 8 órában, hanem heti 48 órában kell megállapítani, egyenesen szégyelnünk kell magunkat, ha kimegyünk külföldre, amikor a magyar kormány a 7% órás bányamunkaidpnek ratifikálása elől is elzárkózik. A minisztériumok referensei nem méltóztatnak tudomással bírni arról a nagyszabású akcióról, amely most folyamatban van és amely a genfi munkaügyi értekezlet legközelebbi ülésének napirendjére kerül a 40 órás munkahét ügyében! Ez nem egyoldalú munkásálláspont. Ma már az ipar igen kiváló képviselői és kiváló közgazdászok is elismerik, hogy ebből a mai termelési anarchiából az egyetlen menekülés az, ha a termelést és a fogyasztást valamiképpen arányba hozzuk s a 40 órás munkahét ennek első előfeltétele. Nem várhatjuk, hogy egyik vállalat vagy a másik vállalat csinálja nieg ezt, az sem lehet, hogy egyik ország csinálja meg, vagy a másik ország csinálja meg külön-külön, hanem ez csak nemzetközi egyezmény útján intézhető el és az egyes országoknak arra kell törekedniük, hogy törvényhozási úton is szabályozzák a munkaidő ilyen módon való megállapítását. A magyar kormány elzárkózott a washingtond egyezmény ratifikálása elől is, amely a 8 órai munkaidőt iktatja törvénybe és nincs is joga a miniszter úrnak arra hivatkozni, hogy nálunk'megvan a 8 órai munkaidő, mert hiszen abban, hogy nálunk 8 órai munkaidő van, a kormánynak — ezt hangsúlyozom — semmi része, semaii érdeme nincs és ha a munkások tehetetlenül nézték volna a maguk és társaik , ülése 1932 november 17-én, csütörtökön. pusztulását és nem igyekeztek volna saját szervezeteik útján, saját erejükből, a munkaadókkal kötött egyesség alapján megváltoztatni a munkaidőt, akkor ma is 16 óra volna a munkaidő Salgótarjánban, Borsod megyében és a többi bányában és a munkaadók tetszésük szerint állapítanák meg a munkaidőt. A kormány nem ratifikálta a 8 órai munkaidőről szóló egyezményt sem* nem ratifikálja ezt az egyezményt sem. Ez ellentétben áll Gömbös Gyula miniszterelnök úr egész elgondolásával. Ez még a régi kormány egyik hagyatéka és ez a jelentés abban a szellemben készült, amely akkor uralkodott, amikor még tényleg azt hitték, hogy a szénbányáknak olyan nagyon rosszul megy, hogy külön gyűjtést kell részükre indítani. Majdnem így festett a dolog. Nem olyanok a viszonyok, nem olyan szomorú ez az állapot és én állítom, — s ezekből az adatokból igazolom — hogy a magyar szénbányászat termelési költsége, a magyar szénbányászat teljesítménye semmivel sem csökkenne, de a munkások szociális helyzete, egészségügyi viszonyai igen lényegesen r javulnának. A magyar kormány ezzel a lépéssel legalább kifejezést adott volna annak, hogy józanul nézve a kérdést, igyekszik a munkásokon segíteni és igyekszik olyan kényszerhelyzetet teremteni, hogy a nagy széntermelő államok kénytelenek legyenek ezt az egyezményt ratifikálni és az egyezmény ratifikálása után majd a termelési költségekben olyan eltolódások állanak be, amelyek csak a magyar termelésre lesznek előnyösek. Nincs abban semmi veszély, ha ratifikálja is a magyar kormány az egyezményt, mert a jelentés maga is azt kéri, hogy az egyezmény csak akkor lépjen életbe, ha az itt felsorolt államok közül, még: pedig a nagy széntermelő államok közül legalább kettő ratifikálja és ezen két állam ratifikálása után hat hónap már eltelt. Nincs tehát ebben semmi különösebb veszély. Nem arról van szó, hogy momentán, azonnal életbe lépjen, mert amilyenek ma a viszonyok Németországba és amilyenek Angliában, tényleg nehéz a ratifikálás időpontját ma meghatározni. Lényegében nem is sokat jelent ez, éppen azért a magam részéről azt indítványozom (olvassa); «A Ház ad^a vissza a pénzügyminiszter úr 264-es számú jelentését és ne fogadja el a társadalompolitikai bizottság 354-es számú jelentését. Utasítsa a Ház a pénzügyminiszter urat, hogy az 1931. évben Genfben a XV. nemzetközi munkaügyi egyetemes értekezleten elfogadott egyezményt a megváltozott gazdasági viszonyokra való tekintettel elfogadásra javasolja.» (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Esztergályos János jegyző: Propper Sándor! !í; ! ' f! ; Wl Propper Sándor: T. Képviselőház! Csatlakozom Peyer képviselőtársam indítványához és nem fogadom el sem a pénzügyminiszter úr előterjesztését, sem pedig a társadalompolitikai bizottság jelentését. Kedvem szerint nem fogadnám el a nemzetközi munkaügyi egyetemes értekezlet ajánlását sem, mert a hét és háromnegyedórai munkaidő a technika mai fejlettsége és a termelés mai tempója mellett már régen túlhaladott álláspont. A legkevesebb azonban, amit a kormánytól el lehetett volna várni, az, hogy a nemzetközi munkaügyi egyetemes ^értekezletnek ezt az előterjesztését siessen magáévá tenni és ezzel mutasson egy gesztust egyrészt arravonatkozóan, hogy van érzéke a modern szociálpolitika követelményei iránt,
