Képviselőházi napló, 1931. XI. kötet • 1932. augusztus 12. - 1931. november 29.

Ülésnapok - 1931-126

;30Ö Az országgyűlés képviselőházának 12 íosban lévő kórházba, a szülészeti osztályra, de nem viszik be, mert ez annyiba kerül, hogy ennek következtében földönfutóvá válik a,z. egész család. A nyomor, az ínség, az éhe­zés következtében leromlott fizikumú emberek között egyre több például a -serves beteg. Ezeket is , inkább hagyják éveken keresztül kínlódni, szenvedni, nem viszik be a városba megoperáltatni, mert nem tudják előterem­teni azt az 50—100—150 pengőt, hiszen egész évben nem keresnek annyit. A városi kórház nem operálhatja meg, csak szegénységi bizo­nyítvány ellenében, szegénységi bizonyítványt pedig nem kap az, akinek egy taipalattnyi darab földje, vagy egy kis házacskája van otthon. így szaporodnak vidéken a nyomorékok, a betegek, növelik a halálozási arányszámot és rontják a kultúr szín vonalat. Mert a kultúr­színvonal nemcsak a városi fürdőszobák szá­mától, nemcsak a városi aszfalttól, nemcsak a szanatóriumban gyöngélkedő asszonyok számától, nemcsak a Balaton mellé eljutó fe­hér gyermekszobában élő gyermekek számá­tól függ, hanem ezeknek a legalsóbb rétegek­nek kulturális ellátottságától is. Már pedig á kulturális ellátottsághoz tartozik az^ isko­lán, a szociálpolitikán kívül ez az egészség­ügyi kérdés is, hogy aki beteg és fizetni nem tud, annak megfelelő gyógyintézeti ápolást és gyógyeszközöket adjunk. Ne üljenek az urak elefántcsont torony­ban, amikor ennyi baj gyülekezett össze, és ha nincs cipő. és mezítláb kell járni, akkor szedjék le a cilindereket olyan helyről, ahol árra nincs szükség. Ennek a kérvénynek alap­ján kérjük fel a belügyminiszter urat sürgős intézkedésre ebben á kérdésben. Kérem tehát a t. Házat, hogy azzal a hozzáadással adja ki ezt a kérvényt, hogy «sürgős intézkedés céljából». Elnök: Szólásra következik? Takách Géza jegyző: Dinnyés Lajos! Dinnyés Lajos: T. Képviselőház! Minde­nekelőtt hálás köszönettel tartozom — és tar­tozunk, azt hiszem, valamennyien — Hód­mezővásárhely törvényhatóságának, hogy fel­iratot küldött a Házhoz, amely feliratban a betegápolás és a gyermekvédelem kérdésének rendezését szorgalmazza és sürgeti. , A költségvetési vita során ehhez a kérdés h ez. itt a Házban már több hozzászólás hang­zott el, és most még hatványozottabb mérték­ben kell a Háznak ebben a kérdésben állást­foglalnia. A költségvetésben lecsökkentett be­tegápolási alapból olyan minimális dotációk kerülnek ki a vidékre, hogy előfordul az, hogy egy községnek havonta a szegény bete­gek ápolására ebből az alapból mindössze 20— 30 pengő áll rendelkezésére. Mi, akik falun élünk, tudjuk, mit jelent ma orvosságot venni, milyen drága a gyógyszer. így nyilvánvaló lesz mindannyiunk előtt, hogy abból a 20—30 pengőből a községi elöljáróság a maga sze­gény betegeit nem tudja gyógykezeltetni, de még aszpirint sem tud' annak a szegénysorsú betegnek rendelkezésére bocsátani. A helyzet az, hogy a községi körorvos kö­telezve van állásánál fogva a szegény betegek kezelésére, ő tehát még elmegy és megnézi azt ä beteget, de ha csak a legcsekélyebb operá­cióról, kötszerről, vagy orvosságról, akár csak aszpirinról van szó, akkor az a nyomorult szegény orvos, aki talán már hónapok óta nem kapja meg a maga járandóságait — sőt jegyzőkről is tudok, akik szintén hónapok óta '. ülése 1932 november 11-én, pénteken. nem kaptak fizetést — a sajátjából kénytelen kifizetni annak a nyomorult betegnek orvos­ságát. Nem is beszélek arról a lehetetlen és kü­lönösen nehéz állapotról, amely akkor áll elő, amikor ragályos betegséget kell megakadá­lyozni és valamilyen oltószerre, szérumra lenne szükség. Ezeknek horribilis és fantasz­tikus nagy árait bizonyos kartellérdekeltségek drágítják meg a szegény nyomorgó nép rová­sára; ezek olyan fantasztikus, csak csillagá­szati számokkal kifejezhető összegekbe kerül­nek, hogy a helyzet ma az, hogy a falun a 'be­teg ember rá van kényszerítve arra, hogy csendben, némán tűrve szenvedését, egyenesen meghaljon. Köztudomású, hogy éppen most, az elmúlt hónapokban a vidéken járványos be­tegségek léptek fel, amelyek különösen a kis­gyermekeket pusztították halálra. Itt Pest alatt is tudok községet, éppen a magam köz­sége, ahol egy hónap alatt 25, vagy 26 kéthó­napos kisgyermek halt meg és ezek közül 20 esetben az orvos már csak mint halottkém szerepelt. Amikor ezeket a szomorú állapoto­kat látjuk, felmerül evvel kapcsolatban egy másik kérdés, a kórházi ápolás anyagi felelős­ségének kérdése. Nevezetesen az a helyzet ma, hogy ha egy ember, akinek önálló háztartása van, aki családot alapított, elküldi gyermekét a kórháziba és azt a gyermeket megoperálva hazaküldik, ha a szülőnek vagyona nincs, el­lenben a gyermek nagybátyjának, vagy nagy­apjának van 2—3 hold földje, vagy egy kis szalmafödeles viskója, a 2—300 pengős költsé­get rátáblázzák a nagyapának, nagybátyának vagyonára. Ezer és ezer esetet látunk az élet­ben, amidőn családi perpatvarok, családi vil­longások származnak ebből és a helyzet odáig fejlődött, hogy a következő gyermek, akit kór­házi ápolással, talán egy-két hetes gyógyítás­sal meg lehetett volna menteni az életnek, el­pusztult. Az apa kétségbeesetten mondta, nem tudok tenni semmit, kénytelen vagyok köny­nyezve nézni, hogy a gyermek meghaljon. Ma­gam is több jegyzővel beszéltem a vidéken, aki azt mondotta, hogy sajátjukból is kényte­lenek odaadni a kötözőszert annak a nyomo­rult betegnek. Ilyen állapotokat látunk emberegészség­ügyi téren a vidéken. Nem akarok rátérni arra, hogy az állategészségügy nálunk sokkal fejlettebb, mint a közegészségügy. Hiszen, ha vidéken egy ember valami oknál fogva meg­őrül, — több esetről tudok — odahaza bezárt félszerekben, sötét szobákban tartják az Önma­gával tehetetlen élőhalottat, mert nem merik felhozni a fővárosi elmegyógyintézetbe első­sorban azért, mert mint vidékit a főváros nem veszi át, másodsorban azért, mert az állami klinikák túl vannak zsúfolva. Kifejlődött egy szomorú gyakorlat, nevezetesen az, hogy majd­nem^ félhivatalosan felszólítják az elmebeteg családját, hozzátartozóit, hogy vonaton valami úton-módon hozzák be Budapestre. Tudok olyan esetről, amikor az elmebeteget elbódí­tották, alkohollal leitatták, majd Budapest szé­kesfőváros területén szóltak egy rendőrnek, «Itt van egy elmebeteg» és csak úgy tudták Va­lahogy elhelyeztetni. Vagy beszéljek a külön­böző^ operációt igénylő betegségekről? Ma a törvényhatóságoknál a helyzet az, hogy gyö­nyörű megyeházát tényleg látunk, ellenben közkórházakat, amelyek hivatva lennének a közegészségügyet mindenképpen előmozdítani, — le kell szögeznem — sajnos, nagyon csekély: számban látunk. Pedig legyünk tisztában az-,

Next

/
Oldalképek
Tartalom