Képviselőházi napló, 1932. X. kötet • 1932. június 14. - 1931. július 05.

Ülésnapok - 1931-113

384 Az országgyűlés képviselőházának 113 pengő. A betegsegélyezési díjak a nagybirtoknál 770 pengőt, a kisbirtoknál 7413 pengőt tesznek ki. A rokkantellátási díjak a nagybirtoknál 246 pengőt, a kisbirtoknál 2022 pengőt tesznek ki. A házadó, nyilvánvalóan elsősorban és túlnyomórészben a kisbirtokosok házadója, de benne van a többi is, tehát összesen a falusi házadó, a nagybirtok házadójának levonásával 22.129 pengő. Ebből szerény számításom szerint a kisbirtokos és zsellérlakosság legalább 18.000 pengőt fizet, a nagybirtok 2554 pengőjével szemben. Most már méltóztassék ehhez a vérlázító párhuzamhoz hozzászámítani azt, hogy még ezt a nyomorúságos adót sem fizeti a nagybirtok, mert a vásárjogból 1300 pengővel többet kap, mint lamennyi adót összesen fizet. Kérdezem önöktől, vájjon tényleg olyan dolog-e ez, amely hozzájárul a lelkek konszolidációjához, amelyet itt Gaal Gaston t. képviselőtársam hangoztatott és kérdezem, vájjon azzal, hogy én ezeket az igazságtalanságokat, ezeket a jogtalanságokat, ezeket az európai viszonyokat megcsúfoló dolgokat ide a Ház elé hozom, bűnt követek-e el a nemzet ellen és nem kötelességemet teljesítem-e, amikor a kisemberek érdekében szót emelek és felhívom az egész Ház figyelmét az ő helyzetükre, mert hiszen meg vagyok arról győződve, — és ezt mindig hangoztatom — hogy a túlsó oldalon is bizonyára a népet szerető képviselők vannak és hogy ebben a kérdésben közöttem és önök között nem lehet különbség. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt, szíveskedjék beszédét befejezni. vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Tisztelettel kérőm beszédidőm meghosszabbítását. Elnök: Méltóztatnak a meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház meghosszabbította a képviselő úr beszédidejét. Mindenesetre kérnem kell azonban a képviselő urat, szíveskedjék bejelentett interpellációja keretében maradni, amelyben a vásár jogról van szó. vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: T. Ház! En éppen ezekkel az adatokkal akartam alátámasztani azt a kérésemet, amelyet a t. elnök úr honorált, hogy tudniillik sürgős interpellációt terjesszek a Ház elé. Említettem, hogy csupán Vas vármegyében 16 község van, ahol a vásárjog magánkezekben, illetőleg nem községi kezekben van. Már most az országban számításaim szerint 150—200 üyen község lehet. Ez tehát minimálisan számítva, csak felét véve alapul annak a jövedelemnek, amelyet a jánosházi uradalom gazdája, Erdődy Sándor gróf kap a községtől, az országban évente legalább félmillió pengőt jelenthet, amelyet a szegény községek kiizzadnak, — mint ahogy utóbb be fogom bizonyítani — nemcsak egy ósdi, a középkorból vett jog alapján, hanem valósággal a magyar élő eleven jog ellenére. Köszönettel veszem a kereskedelemügyi miniszter úrnak azt a múltkori kijelentését, hogy nekem ezekben a kérdésekben lényegileg igazam van és azt a gesztusát, hogy ő ezt a kérdést a többi sürgős kérdés közé sorolta, a törvényjavaslatot megalkotta és az ősz folyamán a Ház elé fogja hozni. De ebbe azért nem nyugodhatom bele, mert ezt a kérdést nyugvópontra egyedül egy törvényjavaslat nem hozhatja. Én itt a magyar jog eleven paragrafusaira kívánok hivatkozni annak bizonyításával, ahogy ezekben a vásárjogi jövedelmekben csak elenyészően kis töredék az, amely a régi ülése 1932 június 30~án, csütörtökön. adományozás alapján jogosult, tálnyomórészben jogosulatlan gazdálkodást jelent az illető engedményes számára. Ezzel szemben tethát a községeknek meg kell tenniök kártérítés címén a lépést és a t. kormánynak ebben a községeket támogatnia kell. T. Ház! Itt van a vásárjogi kérdésnek igen kitűnő szakkönyve, amelyet ifj. Kéthly Károly, dr. Torma István és dr. Tausz Iván írt. Ebben a könyvben a következő cím olvasható: «A helypénzszedés jogának mibenlétéről». E ,cím alatt az olvasható, hogy (olvassa): «A vásártartással együttjáró helypénzszedésjog régibb időben nem kizárólag a vásártartással járó kiadások fedezésére szükséges jövedelem alapjául, hanem ezenfelül még valóságos jövedelmi forrásul is szolgált a vásártartásra jogosultnak. A helypénzszedésjogból származó helypénzjövedelem a mai jogállapot szerint azonban csakis kizárólag a vásártartással járó kiadások, (vásár tér fenntartás, tisztítás, kövezés, valamint a vásár rendészettel járó kiadások) fedezésére szolgálhat». Ez a kiváló szakkönyv hivatkozik itt egy 1877-ből való kereskedelmi miniszteri rendeletre, amely a következőket mondja (olvassa): «A vásári helypénz, mely csakis a vásárra szánt területen szedhető, a vásártér fenntartási, tisztítási, kövezési stb. költségeinek fedezésére szolgál.» A magyar kormány tehát már a múlt század negyedik negyedében állást foglalt ebben a kérdésben és lerögzítette azt, hogy a vásári helypénzek egyesegyedül a vásártér karbantartásának költségeire fordíthatók. Nyilvánvalóan nem szedhető tehát több pénz, mint amennyi az illető vásártér fenntartására szükséges. Ezzel szemben az én legjobb tudomásom szerint és igazán hiteltérdemlő tényezőknek, községi előljárósági embereknek bizonysága szerint Jánosházán a vásártér fenntartása legfeljebb ezer pengőbe kerül, az a 7000 pengő tehát — azaz minden egyéb ilyen vásárpénz, a karbantartási költségen felül — nem ma és nem tegnap, hanem mindazóta, legalábbis 1877 óta, amióta a magyar kormány ezt a törvényt kiegészítő rendelkezést kiadta, jogosulatlan és visszatérítendő. Éppen ezért kértem én módot és alkalmat arra, hogy ezt elmondhassam, miután itt nem egy községről van szó, nem két községről van szó, hanem a községek százairól és minthogy ma ugyancsak vigyázni kell arra, hogy a szenvedő és nyomorgó néptömegeket jogtalanságokkal ne izgassuk, a t. kormány intézkedjék ebben a kérdésben sürgősen, utasítsa az egyes érdekelt községeket, hogy mindazokat a helypénzeket, amelyek a karbantartási költség felett vannak, követeljék vissza a vásárjogtulajdonosoktól, ha máskép nem megy, per útján. Én még mindig nem vagyok hajlandó elképzelni, hogy a magyar nagybirtoknak olyan prominens képviselői, mint Erdődy Sándor gróf nem látnák be, hogy elsősorban elképzelhetetlen dolog, hogy a világ végéig a más országokban adómentes létminimummal védett kisemberek nyakába zúdítsunk jóformán minden terhet, másfelől pedig lehetetlen, hogy egy Erdődy gróf, mint gentleman, ha megtudja, hogy itt ők jogosulatlanul, a magyar jog, a törvény és törvényes rendeletek ellenére szedtek évtizedeken keresztül hatalmas összegeket, amelyek mintegy tizedrészét teszik ki "az illető község adójának, ezeket az Összegeket megtartsa és ne siessen maga kibékülni a faluval, ne siessen megmondani, hogy igenis belátom, hogy ez jogosulatlan dolog volt és annak a szegény szenvedő népnek ezeket a jogosulatla-