Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-102

Az országgyűlés képviselőházának 102. ülése 1932 június 10-én y pénteken. 499 nincs Magyarországon, aki ne volna lojáli­sabb a nagy olasz nemzet iránt, mint én, aki talán akkor, amikor a magyar hivatalos körök még messze voltak az olasz barátságtól, mindig hangoztattam, hogy Magyarország* nagyon régi, nagyon^ alapos és szinte változ­hatatlan érdekközösség fűzi az olasz nemzet­hez. És soha nem tagadtam azt sem, hegy az olasz nemzet volt az, amely bennünket ki­emelt a legcsúnyább és legmegalázóbb politi­kai és szellemi blokádból, valósággal egy börtönből. A magyar nemzetnek hálásnak kell lennie azért, hogy az olasz nemzet vezére és .az olasz külpolitika vezetője minden alkal­mat megragad arra, hogy egyfelől a revízió gondolata mellett leszögezze magát, másfelől hangsúlyozza azt, hogy Olaszországnak szinte nemzeti kötelessége elsősorban Magyarorszá­got és Ausztriát megsegíteni. A magyar nemzetnek hálával kell elismernie azt is, hogy a leszerelési konferencián Grandi olasz külügyminiszter mondta azt a legőszintébb, legnagyobb stilű, legbátrabb leszerelő beszé­det, amelyhez mi a legközelebb állunk és Grandinak legutóbbi kamarai beszéde is újból megállapítja azt, amit az olasz kor­mány, a Tardieu-féle javaslatra adott válaszá­ban már hangsúlyozott, hogy mindenekelőtt és elsősorban Magyarországot és Ausztriát kell f megsegíteni. Nem feledhetjük el azt a fenséges pátoszt és elismerést sem a magyar nemzet iránt, amellyel az olasz nemzet a mi elesett hős repülőinket fogadta Kómában és kikísérte őket Magyarország felé. De mindez nem változtathat azon a tényen, hogy az osztrák-olasz-magyar gazdasági kon strukció nem lehet más, mint egy átmenet és egy expediens. Nem >az olasz-magyar barátság­ról mondom, hogy ez expediens" és átmenet, mert azt is hangsúlyozom, hogy Olaszországot nekünk kellene kérnünk arra, hogy ia Duna völgyéről ne vegye le kezét. Mert ha teljes ér­dektelenséget jelentene be a dunavölgyi kér­désben Olaszország, ennek csak az a konzekven­ciája lehetne, hogy a kisentente újból olyan ha­talmi tiílsiúlyra jut, amellyel mi megbirkózni nem tudunk. Igenis, az olasz-magyar barátság­nak fenn kell maradnia minden körülmények között és a magyar politika egyik alapjának kell lennie. Ennek a. barátságnak meg kell maradnia akkor is, amikor a Duna völgyében valaminő kiegyenlítődés történik és a dunai népek kibékülésével a magyar nemzet vissza­kapja a maga ősi természetes hivatását. A magyar nemzet hivatása ezer éven ke­resztül dunavölgyi hivatás. Hogy mennyire az, méltóztassanak megengedni, hogy egy nár szá­mot olvassak itt fel, a mai szomorú "állapotok számadatait, amelyek még mindig bizonyítják azt, hogy Magyarország véglegesen és kiszakít hatatlanul ide van kancsolva a Duna völgyébe. Magyarország kivitele a dunavölgvi orszá­gokba 66*8%,Ausztriáé 39'6, Csehszlovákiáé 34*2, Romániáé 50'7, Jugoszláviáé 37-9, Lengyelor­szágé 28"]. Bulgáriáé 22'3, Németországé 15*9%, 1930-ban A dunai népek között tehát a forgalom 50%-on felül csak Magyarország részéről bonyo­lódik le a Duna völsyébeír és pontosan 50%-kal Komán ia részéről. Minden más ország sokkal kevésbbé dunai ország, mint mi vagyunk. A magyar külpolitikának meggyőződésem szerint nem lehet megmaradnia iá következő időkben albban a határtalan passzivitásban, amelyben ma leledzik. A magyar külpolitika nem, intézheti el Magyarország sorsát azzal, hogy a külügyminiszter úr itt a vizűmről mond egy nagy expozét és a magyar nemzetnek sors­KÉP VISELŐKAZI NAPLÓ IX. döntő kérdéseit mellékmondatokban intézi el. A magyar külpolitika, akármilyen nyomorult helyzetben vagyunk ma, nem lehet csak egy­szerűen a ma továbbvitele a holnapig. Magyar­ország, úgy ahogy ma 'Van, mlég min'dig jóval nagyobb, jóval kompaktabb és faji szempont­ból sokkal egységesebb, amellett rendkívül ki­váló politikai stratégiai helyzetben van, szem­ben^ azzal^ a Szerbiával, amely a maga szegény­ségélben és nyomorúságában mert és tudott komoly európai külpolitikát csinálni. De nein fogadom el a magyar társadalom­nak azt a tetejét sem, amely szemben a kor­mány habozásával, szemben a kormány kül­politikai^ eszmeszegénységével, egyszerűen csak a revíziót hangsúlyozza. A. revízió nem merít­heti ki a magyar külpolitika Programm ját, nemcsak ma, hanem a jövőben sem. Akár­mennvire hívei és harcosai vagyunk a revízió­nak, a revízión kívül vannak más sorsdöntő kérdések is és sokkal fontosabbnak és előbbre­valónak vallom — és itt szembeszállók, ha kell, az egész magyar társadalommal — a magyar kisebbségek sorsának biztosítását, sokkal sür­gősebbnek vallom ezt, mint azt a revíziót, amelynek ma, ebben a pillanatban, sem bel­politikai, sem külpolitikai alapjai nincsenek meg. Ha ebben a pillanatban ez a széttagolt, lelkében és gazdasági életében valósággal ösz­szezsugorodott_ magyar nemzet kellene hogy revíziót csináljon, a mai külpolitikai viszonyok között ez a revízió csak egy közönséges határ­kiigazítás volna, ami nekünk nem lehet elég. Annál kevésbbé, mert ennek a 'határkiigazí­tásnak a konzekvenciája egy új Locarno volna és a magyar nemzet ma, amikor a kisentente államai valósággal düledeznek gazdaságilag és politikai szempontból, nem mehet bele egy ilyen piszlicsár revízióba. Ezenkívül van még egy másik kérdés is, amelyet a magyar külpolitikának egyik ten­gelykérdésévé kell tenni: nekünk hangoztatni kell és dolgoznunk kell azon, hogy az elszakí­tott részek, a Felvidék, Erdély, Horvátország, Délmagyarország, Nyugatmagyarország és a Kárpát-alja, megkapják a maguk autonómiá­ját. Nekünk erre kell dolgoznunk. Három kérdés áll tehát az én felfogásom szerint a magyar külpolitika előtt: először dolgozni a dunai népek egységén, mert a dunai népek gondolatának mi vagyunk az őrzői, a dunai népek gondolatát végeredményben Ma­gyarország kikapcsolásával nem lehet megol­dani; azután dolgozni a magyar kisebbségi kérdés megoldásán és végül az elszakított terü­letek autonómiáján. Mert sem a belpolitikában, sem a külpoli­tikában nem látom ennek a nagy átalakulásnak még a gondolatát sem, még a távoli tervét sem, amire itt szükség van, én bizalommal nemcsak hogy a kormány iránt, de ez iránt a parlament iránt sem lehetek. Sokat beszélünk itt a nemzeti összefo­gásról, a nemzeti koncentrációról. En a nem­zeti koncentráció híve vagyok, de nemzeti kon­centrációt egy olyan parlamentben, amely el­vágta a köldökzsinórját a magyar nemzettől, nem várok. En sokkal szerényebben fogalmaz­nám meg az elkövetkező hónapok problémáját a kormány és az ellenzék között. (Halljuk! Hallmk! balfelől.) Nem nemzeti koncentráció kell, mert ebbe nem megy bele a többség és^ nem hiszem azt, hogy egy életképes, az országot a bajból ki­vezetni tudó nagyszabású reform gondolatában itt ellenzék és kormány össze tudna fogni. 67

Next

/
Oldalképek
Tartalom