Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-102

490 Az országgyűlés képviselőházának i ződve ma már maga a falu is arra, hogy ezen a rendszeren kell változtatni, erre a legérdekesebb példa az, hogy amikor egyszer lementem választókerületembe, előállt egy magyar és a következőket mondta: «Igen tisztelt képviselő úr, mi figyeljük az ön küzdelmét odafenn a Képviselőházban és látjuk azt, hogy igyekszik a panamistákat onnan lehetőleg kiszorítani; képviselő úr, mi magát nagyon sajnáljuk, mert ez magának nem fog sikerülni.» Ezt mondják nekem az én embereim, Mondom nekik, hogy miért? Elnök: A képviselő urat ezért a kijelentésért, bár azt a képviselő úr idézet alakjában mondta, de mivel az általánosságban a parlamentre és annak tagjaira sértést tartalmaz: rendreutasítom. Andaházi-Kasnya Béla: Közéleti szempontból kívántam kritika tárgyává tenni. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Végezetül ez a szegény ember azt mondja nekem: «Kérem képviselő úr, a mai rendszer nein hasonlítható máshoz, mint egy túristatársasághoz, amelynek tagjai szorosan összekötözve mennek a hegyen, a veszélyes meredeken felfelé. Egy-kettő alól már kicsúszott az erkölcsi talaj, (Mozgás a szélsőbaloldalon.) de a többi még mindig tartja, mert ha az az egy vagy kettő leesik, valamennyi lezuhan.» (Derültség a szélsőbaloldalon.) Elnök: Képviselő úr, ez a hasonlat sértő. Kérem a képviselő urat, hogy ezektől a személyeskedésektől szíveskedjék tartózkodni). {Mozgás a szélsőbaloldalon. — Kabók Lajos: Megint meg van mentve a haza!) A képviselő úr pedlig maradjon csendben. (Zaj.) Csendet kérek. Andaházi-Kasnya Béla: Végtelenül sajnálom és ismételten kijelentem, hogy a parlamenti illemnek tartozom azzal, hogy ne hozr zak ide olyan dolgot, ami a parlamenti illemmel nem egyeztethető össze, de ezt mint fájó dolgot vagyok kénytelen felemlíteni, mert amikor ma már falun az egyszerű szegény emberek így beszélnek a magyar törvényhozás házáról, én esem legjobban kétségbe. Hiszen mit akarunk ? Azt, hogy hittel, bizalommal, reménnyel álljanak velünk szemben és remélhessék azt, 'hogy megváltásuk tényleg ebből a Házból jön, hogy ne maguknak kelljen gondoskodniuk saját jövőjükről. Igen t, képviselőtársaim, még egyszer kijelentem, hogy lehetett ez a hasonlat igen súlyos, lehetett bántó, de nekem nem ez volt a célom, én csak arra akarok rámutatni, hogy mennyire fontos az, hogy bizonyos dolgok a legradikálisabban intéztessenek: el, hogy bizonyos dolgok az igazság szellemét megfelelőleg tükrözzék vissza, hogy itt minden hiba azonnal megtör oltassék. Méltóztassanak csak viszszaemlékezni. Többek között idejöttem a Földhitelbank ügyével. Idejöttem 5600 s egynéhány kisgazdaember ügyével, akiket a Földhitelbank nem egészen lelkiismeretesen és a körülmények nem; egészen megengedhető kiaknázása által kiforgatott a vagyonukból. Amikor ezek a jó magyar emberek otthagyták a Csallóközt, átjöttek Magyarországba, s itt a csalóköz bizonyos társaságába jutottak, (Derültség.) akik kifosztották őket vagyonukból. 1928 óta nem történt ebben az ügyben semmi. 1928 óta várják eizek az emberek, hogy az a föld, amelyet többszörösen kifizettek, vájjon az övéké lesz-e s amikor várják a megváltást, itt nagy hallgatás van, egy nyilatkozat, egy intézkedés sincs. Az igazság2. ülése 1932 június 10-én, pénteken. ügyminiszter úr, a földmávelésügyi miniszter úr nem nyilatkozott, közben pedig 5600 gazda végrehajtásáról volt szó és sohasem tudják, hogy melyik idegen külföldi bank veszi meg az ő fedezeti váltójukat, amely sohasem lett volna felhasználható és amely külföldi követelések még csak be sem vonhatók a földteherrendezésbei. Állandóan ki vannak téve annak, hogy végrehajtják őket- (Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Avagy itt van például a biztosító intézetek ügye, amelyről interpelláció formájában már két esetben szólottam s amelyet napirendi felszólalás formájában is szóvátettem. Erre több mint 700.000 ember vár választ és több mint 500.000 lember van, aki az életbiztosítások valorizációjában érdekelt, azonkívül az életjáradlékban stb. súlyosan van érintve. Néznek és várják, hogy a pénzügyministzter úr erről a rendkívül fontos és sokakat érdeklő gazdasági kérdésről mikor tesz nyilatkozatot, mikor kerül ez a végleges megvalósítás stádiumába. Ma már ott tartunk, hogy engem az egyik legtekintélyesebb osztrák politikai párt meghívott, hogy tapasztalataimat a biztosítással kapcsolatban, úgy a parlamentben, mint a gazdasági életben észlelhető visszásságokat adjam elő. Bejelentem, hogy el is fogok menni. Engem tehát már előadások tartására is meghívtak ugyanakkor, amikor az igen t. pénzügyiminiszter úr nem tartotta érdemesnek, hogy ennek a 700.000 aggódó léleknek egyetlen iszóval, ha másképpen nem, szerelmi levelezés formájában, — ami itt a legutóbbi időben divatossá vált — válaszoljon. Sajnos, be kell vallanom, hogy amikor mindezeket a dolgokat, amikor a szívási próbákat idehoztam, nagyon jól tudtam, hogy ebből baja leszi Nonnak, Sátorinak, csak azoknak nem lesz bajuk, (Peyer Károly: Akik szívták!) akik 1964 pengő értékű dohányt havonta ilyen kitűnő kondícióban képesek eldohányozni. (Büchler József: De hova teszik?) Csak amazoknak lesz bajuk, nekik nem. Ha a dohányjövedék közhen szükségesnek tartotta, hogy kiadjon egy rendelkezést, hogy ezt nem szabad eladni, sőt imlás pakolásról is gondoskodott, nehogy ezt forgalomba lehessien hozni, akkor nekem azt kell mondanom, hogy a dlohányjövedék bizonyára többet tud, mint én, miért ha szükségesnek tartotta, hogy ezt a kérdést külön rendeletben szabályozza, ha szükségesnek tartotta, hogy külön pakolásról gondoskodjék, akkor azt kell hinnem, Ihlogy a dohányjövedék azért intézkedett, mert az igen t. urak ezt forgalomba hozták. (Ügy nan! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Bevallom őszintén, pesszimista vagyok és egyetlen felszólalásomnál sem érzek semmi reményt. Mióta az első nemzetgyűlés tagja vjoltam, tagja vagyok ennek a Háznak, talán a legszorgalmasabb interpellálok egyike vagyok, de — be kell vallanom — ebben a Házban interpellációra választ még nem kaptam. (Büchler József: Törvényes kötelessége a miniszternek, hogy válaszoljon!) Abban a kellemetlen helyzetben vagyok, hogy rendszerint mindig olyan interpellációt hoztam elő, amely igen sokat, igen súlyosan érintett volna, és amelyet egyszerű, szürke válasszal elintézni nem lehetett volna. Ha pedig magam válaszoltam volna, az még kellemetlenebb lett volna, mint maga az interpelláció. A házszabályok — bár igen labilisán — 30 napos időt írnak elő arra, hogy a miniszter úr választ adjon; nekem válaszhoz még eddig soha nem volt szerencsém; az eddigi jelek után ítélve meg vagyok győződve, hogy ezután sem lesz szerencsém. Bevallom, hogy tulajdonképpen nem csinálok mást, mint lelki-