Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-101

Az országgyűlés képviselőházának 101. szében aláírom s azt mondom: a malomiparnak és Magyarországnak nem érdeke olyan erőltetett ipart fenntartani, még kartell révén sem, amely előreláthatólag soha többé nem jut abba a helyzetbe, hogy valamennyi munkását és valamennyi üzemét foglalkoztatni tudja. (Magyar Pál: Malomiparunkat is adjuk fel!) Ne áltassuk magunkat ezekkel a dolgokkal. Ugyanakkor, amikor az utódállamokban, Pozsonyban, Újvidéken és mit tudom én, hány helyen épültek nagy hatalmas malmok, amely területeknek azelőtt mi szolgáltattuk a lisztet, ma pedig a legjobb esetben a gabonát tudjuk oda szállítani, akkor míg ez a területi egység marad, (Magyar Pál: Arra nem is gondol senki!) soha többet nincs remény arra, hogy ezek a malmok teljes foglalkoztatáshoz jussanak. Ha tehát nincs remény erre, akkor ennek le kell vonni a konzekvenciáit. (Magyar Pál: Levonták! Hány malomból csináltak textilgyárat!) Nem lehet tovább fenntartani azt a privilegizált állapotot, hogy egy vagy két malom jár és ennek jövedelméből részesedik a többi malom mind. Ezt az állapotot nem lehet fenntartani, ezt meg kell vizsgálni és ha ez valóban ténye a kenyér drágulásában, akkor tessék ezt megszüntetni. De tesék megszüntetni a lisztforgalmi adót is, mert a kenyér drágítása a legigazságtalanabb valami, ami csak elképzelhető. Ma, amikor a gazda sír, amikor a gazda azon panaszkodik, hogy terményeiért nem kap megfelelő árat, amikor a búza 12 pengő, ugyanakkor a kenyérért itt Budapesten a munkás, akinek a bére időközben ugyancsak leszállott, annyit fizet, mint amennyit fizetett akkor, amikor a búza ára 35 pengő volt. Ezt az égbekiáltó igazságtalanságot csak nem lehet fenntartani és nem lehet helyeselni?! Ha adót kell fizetni és az államnak szüksége van adóbevételekre, akkor tessék ezeket az adóbevételeket máshonnan előteremteni, de kenyérdrágításra ne vetemedjék a kormány, mert a kenyérdrágítás a legigazságtalanabb valami, ami csak elképzelhető. Ugyanígy vagyunk a cukorral is. Méltóztassék egyszer vizsgálat tárgyává tenni azt, hogy milyen áldozatot hoz a magyar nép azért, hogy mi, — ha jól emlékszem — kétmillió pengő értékű cukrot exportáljunk évente. Méltóztassék egyszer megnézni, mibe kerül ez Magyarországnak; mit kell áldozatul hoznia Magyarországnak ezért a kétmillió pengő értékű exportért. Hozzávetőleges számításokat végeztem ebben az irányban és azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy körülbelül 7 millió pengővel drágul meg a belső cukorfogyasztás. Kérdem: miért kell nekünk 7 millió pengő áldozatot hozni azért, hogy itt a magyar mezőgazdasági munkások foglalkoztatása az irányadó szempont, hogy ennyi és ennyi ezer ember nyer alkalmazást a cukorrépatermelésnél, stb. Tessék egyszer megnézni, t mennyi ezeknek a munkásoknak a száma, tessék kiszámítani, hány munkanapot dolgoznak, s én állítom, hogy ennek a 7 milliónak tizedrészéből, de még kevesebből, sokkal kevesebből is ki lehet fizetni a munkabérüket, ha semmit sem dolgoznak is és Magyarország még mindig nagyszerűen fog járni. Itt van a szeszkartell, itt van az élesztőkartell és itt van még pár ilyen monopolisztikus üzem, amely nem képvisel közérdeket, hanem egyes családok, egyes dinasztiák, egyes bankok vállalkozása. Én nem általánosságban a kartellek ellen foglalok állást, mert a kartellt olyan jelenségnek tekintem, mely a fejKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ IX. ülése 1932 június 9-én, csütörtökön. 399 lődés folyamán egészen természetesen alakult ki, midőn a céhrendszer után jött a nagyipar, a részvénytársaság, a kartell és a többi. Ez természetes folyamat, de nem jelenti azt, hogy helyeselni lehet a kartellnek olyan politikáját, hogy monopóliumot szerez magának bizonyos cikkek előállításánál és ezen monopolisztikus termelés révén olyan árakat diktál, amelyeket a fogyasztás nem bir el. Az ecetkartell, az élesztőkartell és ezekhez hasonló kartellek eltévesztik az egész gazdasági politikát és helytelen irányban mennek, mert éppen ez a drágaság a következménye nagymértékben annak a nagy leromlásnak, amely az országban van. Pár példát állítok csak ide. Az Államvasutak állandóan panaszkodtak, hogy rosszul megy az üzlet, senki sem utazik. Ennek oka az volt, hogy drága volt a vasút. Azután egyszerre berendeztek pár olcsó vonatot kísérletképpen és egészen kis reklámmal megindították a forgalmat. Ekkor csodálatos módon az emberek ezrei és ezrei jelentkeztek, akiknek egyszerre utazási kedvük volt Az emberek utaznak, egy kis forgalom jön a kereskedelembe, az iparba és azok, akik ezeket az utazásokat lebonyolítják ilyen olcsó áron — úgy tudom — nem fizetnek rá, sőt egészen jó üzletet csinálnak vele. Nem gondolják az urak, hogy ugyanilyen módon kellene szabályozni a gazdasági életet is, (Jánossy Gábor: Igaza van!) ugyanilyen módon kellene megcsinálni igen sok dolgot a gazdasági életben? Mennyire másképpen nézne ki azután a forgalom! (Magyar Pál: Ez helyes!) Csak rá akarok mutatni arra, hogy a kormány egyik helytelen gazdasági intézkedése pl. az is, hogy nem engedte meg, hogy az adósok tartozásaikat záloglevelekben fizessék ki. Amikor ez a rendelet megjelent, egészen megdöbbentem, mert nem bírtam megérteni, (Magyar Pál: En még ma sem értem!) hogy miért nem engedi meg ezt a kormány. Amikor a bank annakidején nekem, vagy másnak, aki hozzáfordult 100 pengő kölcsönt adott, kibocsátott egy záloglevelet, amelyet 88 pengőért eladott valakinek. A bank tehát már keresett rajta az árfolyamdifferenciában 12%-ot. A békeidőben ez nem volt 88 pengő, illetőleg korona, de miután ezek a záloglevelek mind újabb keletűek, alig maradt más tipus, mint körülbelül ez, úgy hogy a 88-as .típust lehet elfogadni. Ez egészen becsületes, tisztességes haszon volt. Mondjuk, volt rá valamelyes kiadása is a ibanknak, de még akkor is maradt rajta 10% haszna. Ha én, mint adós odamegyek a bankhoz és azt mondom: én kaptam annakidején 10.000 pengőt, itt van 10.000 pengő értékű záloglevél, azt ő beírja a tárcájába és a dolog el van intézve. Ezt nem engedi meg a pénzügyminiszter, nem tudom miiért. Az ő speciális tudománya, hogy miért nem engedi meg ezt és miért mondja azt, hogy készpénzben kell fizetni. De, amikor az adóst kötelezi arra, hogy készpénzzel fizessen, ugyanakkor a pénzintézetek ügynökeik által összevásárolják az adósok zálogleveleit kint a szabad piacon 20—25 és 15%-ért. De nemcsak ez történik, hanem, — mint beszédem bevezető részében mondottam -— 200 millió értékű valutát vittek ki közvetlenül a bankzárlat előtt az országból. Szereetném tudni, hogy ebből a 200 millió értékű valutából mennyi fordíttatott arra, hogy a külföldön lévő zálogleveleket összevásárolják, amikor ezek a záloglevelek ott alacsony árfolyamon álltak s azokat potom áron vásárolták össze és hozták vissza. 54