Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-95

Az országgyűlés képviselőházának 95. szállításnak kérdésével foglalkozott. Ami az ő álláspontját illeti a transzfermoratórium kérdésében, azt teljesen és tökéletesen osztom. A költségvetés általános vitája alkalmával és újságcikkekben is volt már alkalmam kifejteni azt az álláspontot, amelyet Kállay t. képviselőtársam kifejtett, hogy bármilyen rettenetes és szomorú is az, hogy mi a külfölddel szemben fizetési kötelezettségeinknek nem. tudunk eleget tenni, azonban ez csak kis résziben rajtunk, nagyrészben pedig rajtunk kívül álló okokból valóban bekövetkezett, ezen változtatni nem tudunk és abban a pillanatban, amint beállt a lehetetlensége annak, hogy külföldi valutában eleget tehessünk a külfölddel szemben való fizetési kötelezettségeinknek, énszerintem a mai viszonyok között feleslegessé vált a transzfermoratóriumon keresztül való átmenet, mert a külföldi hitelezőnek semmi haszna és előnye abból nincs, hogy nem transzferálható pengőben, itt befizetjük egy alapba az esedékes fizetéseket, ellenben ezeknek a befizetéseknek követelése által még jobban destruáljuk egész gazdasági életünket, a magángazdaságoknak amúgy is meggyengült fizetőképességét, mint ahogyan az árviszonyok folytán, sajnos, úgyis szükségessé vált. Aki a külföldi sajtó állásfoglalását a mi jelenlegi nemfizetésünkkel szemben megfigyeli, az megfigyelheti azt, hogy követelés mindig egyirányban támasztatik, még pedig abban az irányban, hogy a kamatoknak legalább egy részét fizessük meg, azonban külföldi valutában. Ez az, ami őket érdekli és ez az a tér, amelyen velük egyezkedni lehet. Minthogy azonban a mezőgazdasági termények árainak zuhanása folytán ez Magyarországra nézve lehetetlen, én tehát semmi célját és praktikus értelmét nem látom annak, hogy ezt a transzfermoratórium nevű. intézményt, amely nem tudom, mennyi időre van kontemplálva, de valószínűleg úgy, hogy évekig működjék, felhasználjuk arra, hogy magunknak kárt okozzunk, anélkül, hogy a külföldi hitelezőknek előnyt nyújtanánk. Mert a külföldi hitelezőkre nézve az ellenkező volna kívánatos és csak akkor nyílhatik meg annak lehetősége, hogy mi újból külföldi aranyvalutában fizethessünk, ha az ország gazdasági életképessége valamennyire is fenntartható. Már pedig ennek a lehetőségét ássuk megázzál, hogy most ezeket a fizetési kötelezettségeket ilymúdon teljesítjük. Amit igen t. képviselőtársam a belső hitelek tekintetében mondott, abban — sajnálatomra — nem oszthatom véleményét, mert hiszen ez igen könnyű kérdés volna, ha meg lehetne magyarázni azoknak, akiknek a bankokban, a takarékpénztárakban betétjeik vannak, hogy nekik végre is teljesen közömbös kérdés a betéti kamatláb. Sajnos, a tőkediszpozició ára ugyanolyan mint más árucikk, a kereslet és kínálat törvényei szerint mozog és teljesen lehetetlen azt elképzelni, hogy a betéti kamatláb magassága a tőkeképződésre befolyást ne gyakoroljon. Sajnos, a mi statisztikánk mutatja is. hogy a múlt nyáron bekövetkezett Összeomlástól mostanig körülbelül 400 millió pengővel csökkent a pénzintézeteknél kezelt betétek összege és ez nem mind invesztícióra és adósságtörlesztésre, hanem sajnos, igen nagy részben tezaurálásra szolgált. A mai, körülbelül 400 millió pengőnyi bankjegyforgalomból 100, 150 vagy 200^ millió — ezt megállapítani nem lehet — egészen biztosan tezaurálva van, mert az emberek a mai betéti kamatlábban nem látják kellőleg honorálva azt a rizikó-prémiumot, amely a kamatláb ülése 1932 június 2-án, csütörtökön. 27 egyik része és komponense. S így a helyett, hogy a jelenlegi csekély betéti kamatláb mellett tőkéjüket a bankokban helyeznék el, maguknál tartják. Ha ez az irányzat tovább fejlődik, ez csak a közgazdasági élet további sérelmével történhetik. (Kuna P. András: Tartanák maguknál, ha volna tőkéjük!) T. képviselőtársam! A statisztika azt mutatja, hogy mindezek elllenére ' van még annyi, amennyi betéti tőke r az intézetekben, van privátoknál tezaurált pénz is. Ezt annál is inkább hangsúlyozni kell, mert hiszen legyünk tisztában azzal, hogy a külföldről, azok után, amik most történtek, hosszú, hosszú ideig hitelre nem fogunk számíthatni és ha egyszer be fog következni a regeneráció időszaka, akkor olyan rettenetes tőkehiány fog az országban mutatkozni, hogy a legsúlyosabb aggodalommal kell nézni ^ az olyan törekvéseket, amelyek a tőkegyűjtést akadályozzák meg és a tőkegyüjtési kedv ellen dolgoznak. Szerintem az a forrás, amelyből a túlságosan magas és a termelést túlságosan terhelő kamatokat diminuálni kell, az a forrás, amelyből némileg a nagy közterheket csökkenteni lehet, a jelenlegi viszonyok között nem lehet más, mint az az évi 300 millió pengő, amennyire rúg a külfölddel szemben teljesítendő tőketörlesztés és kamat. Ez az egyetlen rendelkezésünkre álló rezervoár. Ebből vehetjük igénybe, nem mondom, hogy a régi fogalmak szerint üzlet-morális alapon, de a jelenlegi kényszerű helyzetben, amikor a lét és nemlét kérdése forog fenn — azt az úgynevezett kényszerkölcsönt, amelyet felhasználhatunk arra, hogy ebből a törlesztéses kölcsönöknek és a függő kölcsönöknek kamatait, a városok adósságkamatait csökkentsük és ezzel a közterhek és a kamat mérsékléséhez hozzájáruljunk. Ha már a mezőgazdaságot érintő nagy közgazdasági problémákról beszélünk, ezzel abban a memorandumban, amelyet az újságok kapcsolatban meg kell említenem azt is, hogy közilése szerint a t. egységespárti agrárképviselők benyújtottak a kormányhoz és amelyben négy pontba foglalták össze legsürgősebb követeléseiket, rendkívül nélkülöztem egy olyan pontot, amely sokkal kevesebb megerőltetéssel megoldható és a mezőgazdaság szempontjából sokkal életbevágóbb jelentőségű, mint amik a négy pontban fel voltak sorolva, nevezetesen a mi teljesen elhibázott devizagazdálkodási rendszerünk átreformálását. Beszélni arról, — mint ahogy a négy agrárpontban méltóztatnak beszélni — hogy a kormány belső ^ mesterséges eszközökkel igyekezzék a búza árát emelni, egyidejűleg pedig eltűrni azt, hogy abból, laomit a mezőgazdaság exportál — ugyanúgy abból is amit az ipar exportál, — 30% levonassék a pengő vásárlóerejének fenntartása címen, ami annyit jelent,, hogy iai mai mezőgazdasági helyzet mellett az, aki mezőgazdasági cikkét exportálja, 30%-kai pönalizáltatik és ezzel szemben hivatkozni arra, hogy a pengő vásárlóereje fenn van tartva: engedelmet kérek, ez nem lehet közgazdasági politika, ez szerintem közgazdasági eltévelyedés, mely a magyar mezőgazdaságnak évi 60—70 millió pengőjébe kerül, éltekintve attól, hogy a legsúlyosabb igazságtalanság az, hogy amikor a világgazdasági árak sem fedezik a mezőgazdaság termelési költségeit, akkor ebből a vi'lággaizdasági árból azoktól, akik exportálnak, tehát akik olyan tevékenységet fejtenek ki, amelyet mindnyájunknak támogatnunk kellene, 30%-ot vonnak le egy kü4*