Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-99

Àz országgyűlés képviselőházának ÙÛ. a kereskedelemügyi miniszter úrhoz, azt a kérelmet intézni, hogy vizsgálja fölül a törvényhatóságoknak idevonatkozó szabályrendeletét, most pedig; azt ai kérést intézem az igen t. pénzügyminiszter úrhoz, hogy méltóztassék a kéményseprési díjak behajtásánál a köztartozásszerű adók behajtásának módszerétől eltekinteni. Legjobb lenne visszaállítani a régi rendszert, különösen ai vidéken, amely szerint eddüg úgy történt, hogy amikor a kéményseprő megjelent és elvégezte a kémény tisztogatás munkáját, azonnal ki kellett fizetni a neki járó díjat. De ha most köziadók módjára fogják kezelni ezt a kéndlésít, amikor pedig a többi községi adók sem folynak be, ez azt fogja magával hozni, hogy a kéményseprő sem fog kimenni a tisztítás munkáiját elvégezni, ez pedig igazán abszurdum lenne. (Müller Àntal: Az ellenőrzés megvan!) Sajnos, nincs meg az ellenőrzés, mert hiszen a közigazgatási hatóság azt mondja, hogy minden konkrét esetben meg kell tenni a feljelentést, amikor a kéményseprő nem jelenik meg, amikor nem söpör. De ki képes erre, ki fizeti meg a feljelentési után a bélyegilletéket? A pénzügyminiszter úr jóindulatát kell kérnem az optáns jugoszláv vasutasok végelbánás alá vonásának a kérdésében, amelyre^ vonatkozólag a Máv. igazgatósága már törvényjavaslatot dolgozott ki. Csupán hatvan ember van ebben a kérdésben érdekelve, az ügy jelenleg a pénzügyminisztériumban van véleményezés alatt, úgy tudom Karikás miniszteri tanácsos úrnál. Kérem a miniszter úr jóindulatát azért is, mert ezek az optáns vasutasok, akik között csak hatvan van érdekelve, szabályszerű időben, 1922-ben optáltak a magyar állam javára. A két állam kormánya, a jugoszláv és a magyar kormány megegyezése folytán engedték őket haza és 1930-ban követségünk utasítására jöttek vissza ezek az emberek. Ezek az emberek 5—6 gyermekes családokkal itt vannak végelbánás nélkül. Bátorkodom a tisztviselői kérdést is idehozni a pénzügyi tárca tárgyalása alkalmából, amely egyik legszomorúbb és legfájóbb jelensége a mi egész közgazdasági életünknek. (Halljuk! Halljuk!) Azt a tiszteletteljes kérelmet vagyok bátor a pénzügyminiszter úr elé terjeszteni, hogy amennyire csak lehetséges, méltóztassék a nyugdíjtörvény revizióját, nem ezekben a nehéz gazdasági időkben, amikor valóságos kényszerítő helyzetet teremt ez az állapot, idehozni, hanem lehetőleg^ sokkal nyugodtabb atmoszférában méltóztassék • idehozni, ' amikor ezeknek a kérdéseknek méltányos elintézése lehetővé válik. De azt a kívánságunkat is hangoztatjuk, hogy ugyanakkor, amikor a nyugdíjtörvényt idehozza a Ház elé, a tisztviselői kar által régóta kívánt szolgálati pragmatikát is szíveskedjék a kormány idehozni, hogy ez a kérdés is elintézést nyerjen. Itt vagyok bátor arra a szomorú körülményre is hivatkozni, hogy a költségvetés redukciója maga után vonta egy ideig még érintetlen tételnek, a családi pótléknak redukcióját. Ez a kérdés egyízben már annakidején előkerült és akkor sikerült meggyőznünk a pénzügyi kormányt arról, hogy ha másért nem, csupán elvi okokból sem szabad a családi pótlékhoz hozzányúlni. (Müller Antal: Szociális szempontból sem!) Talán későn indult meg errevonatkozólag az akció, de azt mondom, hogy még mindig nem késő, maradjon a családi pótlék érintetlenül és inkább más illetmények redukáltassanak, mintsem hogy ezek a nagycsaládú alkalmazottak, a tisztviselői kar nagyiilése 1932 június. 7-én, kedden, 269 családú tagjai legyenek súlyosan érintve ezekben a dolgokban. Talán csekélynek látszik ez az összeg, de mégis egy eddig sérthetetlen elvet érint. A családi pótlék helyett ugyanezt a költségvetési tételt ki lehetett volna hozni akkor is, ha a 30 évet meghaladó agglegény tisztviselők lakbéréből vontak volna le ugyanolyan összeget, amennyi a családi pótlékból levonni szándékolt összeg pótlására elegendő lett volna. Ez olyan elintézési módja lett volna a kérdésnek, az illetmények redukciójának, amely teljes megnyugvást keltett volna. Itt vagyok bátor a tisztviselői kérdésnél felhívni a miniszter úr figyelmét a tisztviselői vizsgadíjak kérdésének rendezésére is. Dacára a tisztviselői fizetések redukciójának, ezek a vizsgadíjak ma Its a régi magasak, azok is, amelyek a pénzügyminisztérium hatáskörébe tartoznak, így például az államszámviteltani államvizsga, azután a pénzügyi fogalmazói vizsga, de azok is, amelyek más tárcák hatáskörébe tartoznak, például a népjóléti minisztérium hatáskörébe tartozó társadalombiztosítási vizsga díjai. Tisztelettel vagyok bátor a pénzügymiaiszter úrhoz azt a kérelmet intézni, kegyeskedjék ezeket a vizsgadíjakat a mai redukált tisztviselői fizetésekhez képest, szintén redukálni, annál is inkább, mert tudomásom szerint ebből nem is a kincstár részesedik, hanem ezt a vizsgáztató tanárok és a vizsgáztató bizottság tagjai kapják 100%-ig. Ezzel kapcsolatban állandóan a levegőben van az álláshalmozások kérdése is. (Halljuk! Halljuk!) Sokan azt mondották és arra az álláspontra helyezkedtek a költségvetés eddigi vitájában, / hogy ebben talán több a jelszó, mint a reális valóság. Én nem osztom ezt a felfogást, mert ha, — mint valaki képviselőtársaim közül kifejezte véleményét — talán csak 400 fiatal tisztviselőnek adna is kenyeret az áilláshalmozások megszüntetése, ez is pozitívumot jelentene a mai lehetetlen gazdasági helyzetben. Az álláshalmozásoknál nemcsak a magas ikategóriájú, — azt lehet mondani — közjogi funkcionáriusokra, a közigazgatási bíróság elnökére vagy más ilyen magasállású egyénekre gondolok, hanem az alacsonyabb kategóriákban is vannak ilyenek. Van orvosi álláshalmozás, amikor valaki Máv.-orvos, Oti.orvos, meg községi orvos. Ezeket az állapotokat egy alapos vizsgálattal bizony meg kellene szüntetni és én hozzájárulok — azt hiszem •—• a költségvetés tárgyalása alkalmával előterjesztett ahhoz az indítványhoz, hogy itt a kormánynak külön kormánybiztost kellene ezeknek az ügyeknek a rendezésével megbíznia. Éppen a fiatalság elhelyezkedésének kérdésénél vagyok bátor a pénzügyminiszter úrhoz terjeszteni azt a tiszteletteljes kérésemet, hogy, miután a malomellenőrök kinevezésének ügye most aktuális, — a kérvények, úgy tudjuk, befutottak már a pénzügyminisztériumba — méltóztassék ezt a nagy feszültséget és várakozást levezetni és ezeket a kinevezéseket minél előbb eszközölni, és pedig különösen az arra^ főképpen érdemes szegény diplomás állásnélküli^ gépészmérnökök közül, akik valóban megérdemlik azt, hogy végre kenyérhez jussanak. Ezeket voltam bátor elmondani. Azt hiszem, a pénzügyi kormányzat első hivatása az, hogy ezen a mostani krízisen keresztülvezesse a nemzetet. Meg tudom érteni, hogy a pénzügyminiszter úr elsősorban nagy súlyt helyez arra, hogy úgy a Ház, mint a nemzet bizalom-