Képviselőházi napló, 1931. IX. kötet • 1932. június 02. - 1932. június 11.

Ülésnapok - 1931-97

152 Az országgyűlés képviselőházának 97. ülése 1932 június 4.-én, szombaton. Elnök: Képviselő urak, tessék csendben maradni! Propper Sándor: Interpellációmra semmitmondó választ kaptam, azt, r hogy a kormány ezidőszerint nem emel akadályokat a magánkereskedelmi kapcsolatok elé, de viszont politikai elismerésről nem igen akar most hallani és erről most nincsen szó. Szóval a helyzetünk az, hogy Nyugat felé minden kereskedelmi^ elgondolásunk, minden kereskedelmi szerződésünk megbukott, — ezt meg kell állapítanunk, — Kelet felé pedig a szűklátókörű magyar nacionalista felfogás becsapta előttünk a kaput. Ezért maradtunk itt teljesen magunkra hagyatva abban a nyomorúságban, amelyben élünk. Itt nem fogadom el ellenérvül azt, amit a nacionalista újságok hangsúlyoznak^ ki, hogy félnek az orosz bolsevizmus importjától. A kereskedelmi kapcsolatok útján az orosz bolsevizmust nem fogják importálni mint mellékcikket. A bolsevizmus ennek a kornak egyik kísérő tünete, amely magából a korból született és akik ez ellen eredményesen akarnak küzdeni, azok vegyék tudomásul, hogy az egyetlen védelem a demokratikus parlamentarizmus és a szociális jólét. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Egy országban, ahol a munkásság jól érzi magát, ahol vannak közszabadságok, ahol a munkás nem érzi magát másod-, harmadrendű polgárnak, ahol a csendőrök — hogy így mondjam egészen rusztikusán — nem pofozzák a dolgozó népet, ahol megvan mindenkinek a munkaj lakása, a kenyere, megvan a szociális jóléte, ott, azt hiszem, a keleti bolsevizmus hiába kopogtat. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon-) Kopogtathat, de hiába kopogtat akkor is, ha egyébként kereskedelmi kapcsolatok állanak fel Szovjet-Oroszországgal. Abban az országban azonban, ahol éhínség dühöng, ahol a munkát abszolúte semmire sem becsülik, ahol a munkabér minden kérdések között a legutolsó kérdés, ahol a munkát és a munkást egyáltalában nem védelmezik sem intézményesen, >sem egyébként, ahol szociális nyomorúság dühöng, ahol az egész dolgozó nép az éhínség határán ténfereg, bárhogyan zárják is el a határokat, ha szuronysövériyekkel zárják is el a bolsevizmus ellen a határokat, a bolsevizmus ott is terjedni fog, mert terjednie kell, mert maga a dolgozó tömeg jut kétségbeesésében olyan felfogásra, hogy számára már minden mindegy. A bolsevizmus terjedésétől egészen nyugodtan megteremthetnők az oroszországi kapcsolatokat, ha egyébként figyelembe vennők ezenkívül azokat az európai kapcsolatokat is, amelyek Európa népeit összefűzik a demokráciában, (Reisinger Ferenc: Ezzel is^ elkéstünk!) a közszabadságokban és a szociális jólétben. Végtelenül sajnálom, hogy a kereskedelmi tárca költségvetésében nem tudtam, felfedezni a munkásérdekeket szolgáló azokat a tételeket, amelyeket szerettem volna felfedezni s amelyek egy mai kor kormányának költségvetéséből aligha hiány ózhatnak. Csak egy kérdést vetek fel, hiszen nincs már időm, mert a bölcs házszabályok lehetetlenné teszik, hogy precízen szólhasson az ember a kérdésekhez. Ez a kérdés az, iparfeltigyelet kérdése. Itt néhány százezer ipari munkás testi épségerői, jólétéről és életéről van szó. Erre a célra a kereskeidielemügyi kormánynak van 299.060 pengője, szemben a tavalyi 344.930 pengővel. Tehát lefaragtak 45.870 pengőt. De mivel még a kazánvizsgálatokból van a tárcának 240.000 pengő bevétele, tehát az eigéstz magyar munkásvédelem, az egész magyar ipari felügyelet belekerül az államnak 59-060 pengőjébe. Néhány százezer ipari munkás testi biztonságára, épségére, jólétére, életére a magyar állam nem egészen 60.000 pengőt költ ugyanakkor, amikor a légügyi hivatal 6,712.300 pengőt emészt fel. (Reisinger Ferenc: Ilyen légbőlkapott rendszernek eza fontos!) A repülést, a levegő meghódítását én legelsősorban vagyok hajlandó honorálni, hiszen nem lehet elzárkózni az elől, hogy ezt a nagy technikai vívmányt a magunk szármára is kihasználjuk, de bocsánatot kérek, amikor munkásoknak, termelőknek életéről van szó, amikor azoknak az életéről van szó, akik munkájukkal a nemzeti jövedelmet és a nemzeti javakat előállítják és szaporítják, akkor nem volna szabad olyan szűk látókörűnek és olyan szűk szívűnek lenni és ezt a tételt 59.000 pengővel elintézni. Itt van egy másik kérdés, amelyről röviden szintén szólanom kell. Ez az állami üzemek és az állami műhelyek kérdése. Természetesen nem vagyok közüzémellenes, már csak azért sem, mert a közüzemek felé való fejlődés tulajdonképpen a fejlődés útja. Habár a közüzemekben van bürokrácia, még mindig szívesebben látom a nagy közüzemek munkáspolitikáját, mint a magánkapitalizmus munkáspolitikáját. Itt is^ csak egy kérdést ragadok ki. Máris riasztó hírek vannak arról, hogy a Diósgyőri Állami Vasgyárat meg akarják szüntetni. Nem tudom, mi hozta létre ezt a gondolatot, de én ezt a gondolatot igen szerencsétlennek tartom, különösen abban a formájában, ahogy a hírek szólnak erről, hogy tudniillik a Rima,muránySalgótarjáni moloch zabálná fel a Diósgyőri Vasgyárat, (Farkas István: Megint Biró Pál úr akar üzletet csinálni!) még pedig azzal a gondolattal, hogy abból a modern és használható részeket beiktatja a saját gyárába, a számára nem értékes részeket pedig egyszerűen ócskavasiba dobja és a rimamurányi kohókban beolvasztja. Néhány ezer munkás még mindig dolgozik a Diósgyőri Vasgyárban és talán kartell-árszauályozó szempontból is fontos ez az üzem, de még fontosabb munkásszempontból és fontostabb abból a szempontból, hogy az egész környék ott, abbana medencében ebből a gyárból el. (Ügy van! Ügy van! a, szélsőbaloldalon. — Reisinger Ferenc: Egész vidékek pusztulnak el, ha ezt megcsinálják. Ha könnyelműen, olcsón, felületesen elkótyavetyélik ezt az állami üzemet, újból 3—4000 munkás és ugyanannyi család, tehát 8—10.000 lélek válik kenyértelenné, földönfutóvá, Miskolc egy része és Miskolc egész környéke elpusztul, elsorvad, elvész annak a politikának következtében, amely ebben a felületességben és könnyelműségben — nem tudom igaz-e, mindenesetre megkérdezem — megnyilvánulna. Nagyon kérem, a mélyen t. kereskedelemügyi miniszter urat, néhány ezer munkásnak egyelőre lelki egyensúlya helyreállításáról van szó, (Farkas István: Az egész vidék, fél megye él abból!) méltóztassék megnyugtató nyilatkozatot tenni abban a tekintetben, hogy ez a virágzó nagy múltú diósgyőri gyár nem lesz Biró Pálék martaléka. (Reisinger Ferenc: Ott tízezer ember várja ezt a választ!) Beszélnem kellene még — sajnos, nincs időm — a vasutas ügyekről, a vasutasmuukásság szolgálati ügyeiről és sérelmeiről, amelyek szerintem igen fontosak a vasút szem-