Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-93

Az országgyűlés képviselőházának 93. ülése 1932 május 31-én, kedden. 391 menye. Mi szerintünk minden tárcánál jogos a követelés, hogy adjanak elegendő helyet és elegendő időt a kritikának, ennél a tárcánál ez a követelés azonban egyenesen életkérdés. Az ország jövendőjének, az ország fiatalságának a kérdése, hogy ennél a tárcánál hely és idő biztosíttassák a bírálat számára, különösen ezekben a forrongó, ezekben az átmeneti időkben, amikor a közoktatás terén, a pedagógia terén úgyszólván napról-napra új utak nyílnak meg, új irányok mutatkoznak például a gyermeklélek-kutatás terén. Itt a megkövesedés, a kritikának elzárása a legkiszámíthatatlanabb következményekkel járhat. Sajnos, 12 esztendő után is csak egy ellenforradalmi rendszernek a kellős közepén vagyunk, amely csak hódolatot vár a maga számára, bírálatot azonban nem. Pedig a bírálatot ez a tárca különösen kihívja maga ellen most, amikor egy mesterségesen kitenyésztett hangulatra támaszkodva, egyre erősebben nyesegetik le a kultúrf eladatok költségeit. Ha ez így megy, ha az állam a maga kulturfeladatait ilyen szegényesen kívánja ellátni, mint ahogyan most itt a tárca költségvetése mutatja, ha az általános elnyomorodás az eddigi tempóban tovább folytatódik, akkor eljutunk oda, — pedig úgy véltük, hogy a mai Európa ezen már túljutott — hogy a műveltség, a tudás egyszerűen osztálykiváltsággá fog degradálódni és azoknak az osztályoknak, azoknak a rétegeknek számára, amelyek kellő anyagiakkal nem rendelkeznek, a műveltség, a tudás, a képzettség, a neveltetés elérhetetlen álom fog maradni. Azok a kifogások és azok a kritikák, amelyek még újból ösztönzik a kultuszminisztert és a kultusztárcát a további restringálásokra, nekem körülbelül olyanformán tűnnek fel, hogy: mit ér a pénzem, ha a közösség segítségével más ugyanazt elérheti, amit én elérhetek a magam vagyonával és pénzével? A közoktatásügyi tárca tehát szintén áldozatul esett a nagy takarékossági láznak és valóiban éppen Szűcs képviselőtársunk fejezte ki a legklasszikusabban, hogy ez a takarékoskodás hogyan és miképpen történt: pásztásan, úgy, hogy egyes részeket érintetlenül hagyott, más részekből pedig olyan összegeket szakított le, amelyek az illető intézménynek és az egész feladatkörnek teljes tönkretételével fognak járniA vallási kiadásoknak pl. 3'5%-kai, a testnevelési kiadásoknál 1'5%-kal csökkent az ellátmány, míg pl, a szegedi egyetem költségei 33%-kai, (Esztergályos János: A pécsi egyetemnél is!) a pécsi egyetem költségei 25%-kal csökkentek, (Ügy van! Ügy van! balfelől.) a testnevelés ügyénél pedig 25% a csökkenés(Karafiáth Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter: És ha egészen megszűnt volna? — Reisinger Ferenc: Ez úgyis azt jelenti!) Az óvodáknál, a kisdedóvóintézeteknél 14% a csökkenés. Szóval, ha a leépítésnek százalékos számát, százalékos összegszerűségét nézzük, akkor rögtön meglátjuk azt, hogy vannak a vallásés közoktatásügyi tárca feladatai között olyan feladatok, amelyek még ma is tabuk, amelyekhez még ma sem szabad hozzányúlni. Nem a céltalant, nem a feleslegest, sőt veszedelmest faragták le, hanem a fontosat, az elmellőzhetet]ent, a szükségest nyirbálták meg. T. Képviselőház! En szociális és kulturális feladatoknál nem ismerem azt a szót, hogy «pazarlás». (Ulain Ferenc: Hát a Szent Márktér micsoda Szegeden? Az nem pazarlás? — Farkas István: Később fogok arról beszélni! -- Reisinger Ferenc: Az sem nem szociális,, sem nem kulturális! — Ulain Ferenc: A kultusztárcában látom! — Reisinger Ferenc: A tárcában benne van!) Természetesen nem azokra a kiadásokra gondolok, amelyek kultúra címén a közoktatásügyi tárcában vannak, nem az egyházi, nem a levente- és nem az ezekhez hasonló kiadásokra gondolok, hanem az oktató és nevelő munkára. En ezeknél a kiadásoknál valóban nem ismerem a «pazarlás» szót, mert bármiféle oktatási intézményt sokkal fontosabbnak és értékesebbnek tartok a leggyönyörűbb kaszárnyánál is, (Ulain Ferenc: Teljesen igaza van!) de egészen bizonyosra veszem azt, hogyha a közoktatásügyi tárca az oktatási intézetekre el nem költötte volna azokat a pénzeket, amelyeknek elköltését most egyesek itt kifogásolják, akkor ezek a pénzek is belekerültek volna a belügyi és hadügyi, illetőleg a rendészeti és hadügyi kiadások feneketlen hordójába. Sajnos, ez ellen nincs tiltakozás, csak erről az egyetlen egy sarokról itt a Képviselőházban- Nincs bátorság a belügyi, illetőleg rendészeti és a hadügyi kiadások elleni tiltakozásokra és amikor ma délelőtt egyik képviselőtársam erről az oldalról a szükségletek sorrendjét bolygatta, a teherbíróképességet kereste, akkor az egyetemeken és az Operán akadt fenn, de egyetlen egy szava nem volt sem a leventekiadások, sem a csendőrségi, rendőrségi és egyéb hadügyi kiadások ellen. (Farkas Gyula: Nagyon helyesen tette! — Reisinger Ferenc: Kell az edelényi választásnál a csendőr, igaz-e? — Farkas Gyula: Oda nem kell csendőr! Oda én kellek csak! Az önök munkásai támogattak engem! — Büchler József: Ezért az a nagy szerelem a csendőrség iránt! Most már értem! — Farkas Gyula: Ott sem volt! Azt sem tudja, hol var Edelény! — Büchler József: Ugyan ne mondja! En is borsodi vagyok ám! — Farkas István: Valahol Ázsiában van! — Farkas Gyula: Ügy-e, hogy nem tudja!) T. Képviselőház! A kritika erről az oldalról, sajnos, csak félmondatokban jelentkez;hetik, pedig különösen az alsófokú oktatás kérdésében igen sok szemrehányásra, igen sok kritikára, igen sok kifogásra van okunk. A népoktatás épülete nincs befejezve és ha a közoktatásügyi tárca ezen a téren nem előre, hanem visszafelé akar haladni, akkor, sajnos, olyan területre téved, hogy ennek következményei nagyon súlyos eredményekben fognak jelentkezni. Az évtizedes mulasztások pótlására az utolsó néhány évben már megindultak a gyenge lépések. Ez a költségvetés azonban megtorpant, pedig az kellene, hogy ezen a területen és ebben a feladatkörben továbbmenjünk. Mindjárt elöljáróban felemlítem az óvodák kérdését. Az óvodáknál is körülbelül 15%-os csökkenéssel számol a költségvetés- Még ma is vannak Magyarországon öt—hatezer lakosú községek, amelyekben nincs óvoda. (Kun Béla: Elég szomorú! Elég szégyen! — Mojzes János: Nem baj! De van halpatkoló intézet! Ez pótol mindent! — Derültség. — Fráter Jenő Esztergályos János felé): Ezen még János is mosolyog! — Esztergályos János: Min? — Fráter Jenő: Azon, hogy nincs óvoda Öt—hatezer lakosú községekben! Ezt alig tudom elhinni! — Büchler József: Nem illik el nem hinni!) Van azután ennél nagyobb, vagy körülbelül ekkora községekben óvoda, ahol azonban egy óvónő egy dajka segítségével vesződik 150—180 gyermekkel. El lehet képzelni, hogy az a két személy evvel a rengeteg apró gyermekkel el-