Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.
Ülésnapok - 1931-93
374 • Az országgyűlés képviselőházának 93. ülése 1982 május 31-én, kedden. szággyűlésnek teljes erejével támogatni kell. (Éber Antal: De nem állami pénzből!) Csak sajnálkozásomnak kell kifejezést adnom, hogy a mai nehéz viszonyok közt az állam ezt erőteljesebb módon nem teheti meg. Hogy Éber Antal t. barátomnak viszont igaza van abban, hogy amikor lehetséges, a társadalom áldozatkészségét is sorompóba kell szólítani, az kétségtelen. (Felkiáltások a középen: A fővárost!) Ennek az ideje azonban, sajnos, ma nincs itt. Ma csak arra lehet törekednünk, hogy azokat az értékeket, amelyeket meg bírtunk szerezni, konzerváljuk, erősítsük, hogy átmenthessük a jobb időkbe. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a baloldalon. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik % Griger Miklós jegyző: Kacsán Károly! Kocsán Károly: T. Ház! Méltóztassék megengedni,^ hogy a színpadról kissé letérjünk és csekélységem kimenjen az életbe és rövid idő alatt próbáljak az életben pár rendet vágni. De mielőtt ezt tenném, csak két megjegyzésre szorítkozom. Az egyik az, hogy tényleg a magyar köztudatba valahogyan belegyökeresedett az a felfogás, hogy itt széles társadalmi rétegek mindent az államtól, az állani támogatásától várnak. Ez az eg'yik felfogás. A másik ennek ellenkezője és tagadása, (Jánossy Gábor: Az etatizmus túlteng!) Előttem szólott képviselőtársam állami támogatást kíván, Éber képviselőtársam pedig mindezeknek az intézményeknek fenntartását és ilyen mértekben való segélyezését nem tartja állami feladatnak. Igaza van, a két felfogás közt azonban mégis az arany középutat kell keresni. Az államnak is van kötelessége^ és kötelezettsége művészeti és kulturális kérdésekkel szemben, de kötelezettségié van magának a társadalomnak is. Ebben az országban azonban nélkülözzük a mecénásokat, (Éber Antal: Csak neo-mecénások vannak!) akiknek fenn kellene tartaniok ezeket a nagy kulturális intézményeket, amelyek elvégre mégis csak keveseknek magasabb művészeti kívánságát elégítik ki. (Meskó Zoltán: Ezek tartják fenn!) Sajnos, Magyarországon nincs ilyoii mecénás-társadalom. (Jánossy Gábor: Ugy van! — Meskó Zoltán: Potyára mennek!) A tehetősek is csak azon igyekeznek, hogy az állami Opera és a Nemzeti Színház páholyai mennél olcsóbba kerüljenek és az ő élvezetüket az állammal fizettessék meg. (Éber Antal: Ez az igazság!) Az állami fenntartást, az állami támogatást minden ilyen intézmény számára addig kell biztosítani, amíg társadalmilag megerősödik. A nemzet életében ezekre a magas színvonalú kulturális intézményekre rendkívül nagy szükség van. (Éber Antal: társadalmi feladat! — Jánossy Gábor: Inkább társadalmi, mint állami, az bizonyos!) Szükség van ezekre nemcsak azért, mert az előző kultuszminiszter úr úgy fogalmazta meg egy nemzetnek, a világban való érvényesülését, hogy elvégre háromszáz magasképzettségü ember reprezentál egy nemzetet. Azzal indokolta annakidején az egyetemek fenntartását, a külföldi Collegium Hungaricumok fejlesztését, hogy az a 300—400 magasabb kultúráid ember képviseli a világon a nemzet kultúráját. Én nem ezzel a felfogással akarok vitába bocsátkozni, hanem a másik felfogásnak akarok hangot adni, amikor azt mondom: annak ellenére, hogy ilyen, rettenetes gazdasági helyzetbe kerültünk, aminek eredaz^ állami éjét, mint a magánélet kerete, monttiénye, hogy itt folyton zsugorodik össze úgy dorn, annak ellenére, hogy itt egy rettenetes nehéz helyzetbe kerültünk, ennek a kormányzatnak nincs más dolga ezidőszermt, mint végig lefaragni azokat a felépített költségvetési tételeket, amelyek alá már megszervezte, törvenvesítette az intézményeket és most egy nem számított gazdasági visszaesés következtében végig kell az összes vonalon menni és kevesbíteni azokat a hozzájárulásokat, amelyekkel ezeket az intézményeket fenntartotta. Ez elől nem tud az ország kitérni, hogy kevesebb jövedelemből kevesebb fizetésben részesíti azokat, akik az államra szorulnak. Ennek ellenére azonban a népkultúrát, ameiy egy nemzet műveltségének fokmérője és életképességének biztosítéka, még legnagyobb e!esettségünk mellett is fenn kell tartani. (Helyeslés.) És ezt látom én veszélyeztetve ; ara> kor — bár mondhatnám, hogy a Kárpátoktól az Adriáig — e csonka haza területén belül minden fizetésesonkítás olyan fájdalmas sebeket ejt a társadalom Összes rétegén, hogy ez a sérelem túlharsogja azokat a. nagy egyetemes 'bajokat, amelyek alatt elvégre nemcsak a tifztviselői osztály, hanem az egész nemzet termelői rétege senyved. A kormány ilyen egy vonalú takarékossági rendszabállyal nyúlt hozza mindenkinek _ a fizetéséhez, százalékosan szállította le minden társadalmi réteg fizetését, amelyhez; állam és egyéb közület hozzájut. Magam is azon a felfogáson vagyok, hogy ez az eljárás nem egészséges, nem igazsago», hogy ez az eljárás több szenvedést von maga után, mint bárminemű más intézkedés. Itt van egy ország, amelyben a létminimum összege •• nincs megállapítva, ahol a fizetések alsó grádusa olyan alacsony, hogy amint mondani szokták, a megnaláshoz sok, de az éléshez kevés. Itt az államnak vörös plajbásza végighúzta ezt is, levágta a legkisebb fizetések százalékát is és ezt a Uígmé'yebben érzik széles társadalmi rétegek. Ez bekövetkezett Még most sem vagyunk azonban biztosítva, — hiszen a felszólalók beszédének konzekvenciája^ az, — hogy -még ezt a 800 és egynéhány milliós költségvetést is el fogja-e ez az ország elbírni, úgyhogy itt el kell készülve lenni nagyobb csökkentésekre is. Kérdem, megint honnan fogja ezt venni az államhatalom, hol fog redukálni? A keveseknek nagy jövedelmét fogja-e megnyirbálni, vagy a sok kicsinynek fizetését fogja ismételten leszállítani? Gondolom, hogy ismételten a régi módszer szerint mindenkiéhez hozzányúl. Már pedig ezt az eljárást szociális szempontból a jövőre nézve is a legélesebben el kell ítélni, mert ez a lelkedben óriási nyugtalanságot kelt, a forrongásnak, a nyugtalanságnak csíráit ülteti el és az; életnek színvonalát olyan mélyre tapossa, hogy ezt az életet nem kulturális, hanem valósággal vegetális életnek lehet nevezni. Én tehát óvást emelek az ellen a fizetésleszállítási rendszer ellen, amely — mint mondtam, — a könnyen megfogható összegekneK megtakarításával az egész vonalon a legsúlyosabban a legkisebb emberek tömegeit érinti. Ha valaha volt szüksége egy nemzetnek arra, hogy ép legyen a lelkülete, nagy legyen a lelkesedése, akkor elsősorban azokban kell a leiket fenntartani^ megtartani és erősíteni, akiKnek hivatásszerűleg az a kötelességük, hogy ezt a nemzetet kicsinyeiben és nagyjaiban neveljék, vezessék és az élet elesettségében felemeljék. Már az elmúlt napon is szóvátetteK képviselőtársaim, de nem festették elég sötét színekkel a tanítóságnak nyomorúságos helyzetét. Mert a szó és kifejezés nem elég sötét, nem elég bő és gazdag arra, hogy azt a nyo-