Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-91

274 Az országgyűlés képviselőházának 9 gáévá fogja-e tenni. Feltétlenül megkívánom, hogy a törvénybe beiktattassék, hogy az állam tulajdonába kerülő hitbizományok egy éven belül a szegények és rokkantak részére jussanak». Az elnök elrendelte a szavazást, és 28 képviselő szavazott az indítvány mellett, 12 pedig ellene, szóval a minisztert leszavazták. Ez az indítvány tehát törvényerőre emelkedett, végrehajtva azonban sohasem lett. Voltak itt az akkori zavaros időkben más dolgok is, de kérdem az igen t. honvédelmi miniszter úrtól — aki, sajnos, nincs jelen — mi az oka annak, miért történt az, hogy a Károlyi-féle hitbizomány fele — mert akkor éppen a Károlyi-birtokról volt szó — nem került a rokkantak kezei közé, a földbirtokot nem a rokkantak között osztották fel^ földbirtokpolitikai célokra. Kifejtettem már akkor is, most csak megismételem, hogy azért indítványoztam, hogy egy éven belül — amit kifogásolt az akkori igazságügyminiszter — kapják ezt meg a rokkantak, mert éltem a gyanúperrel, hogy később, amikor a háború emléke elmosódik, ezt a törvényt nem fogják végrehajtani. Mo,st bejött a miniszter úr, megkérdezem tehát ismételten tőle, hogy mi az oka annak, hogy az a törvény, amely arról intézkedik, hogy a hazaárulóktól elvett hitbizománynak és egyéb vagyonnak a fele a rokkantaké legyen, nem hajtatott végre. Mondom, akkor szóvátettem már és most megismétlem, hogy azért követeltem, hogy egy éven belül történjék meg ez a felosztás, mert éltem azzal a gyanúperrel, hogy amikor a háború emléke elmosódik és a rokkantak kimennek a divatból, egyszerűen napirendre térnek felette és a törvényt megváltoztatják. Az a rokkant azonban, aki abban a birtokban benne van, mankójával fogja megvédeni azt a kis parcelláját, ha bárki is hozzá akarna nyúlni. Ha jól emlékszem, valami iskolai ösztöndíj-alapra vették el akkor a rokkantaktól ezt a földet. Valamiféle törvényjavaslatot olvastam, vagy, mintha törvényt is hoztunk volna itt erre nézve, — igazán nem emlékszem rá pontosan — de valami formában elvették a rokkantakat jogosan megillető földet a rokkantaktól. Ezt tartozom itt a Képviselőházban, mint az akkori indítvány megtevője, leszögezni és utólag is tiltakozni ellene. Szép az az ösztöndíj, nekem is öt fiam van, és szívesen látom, ha jókora ösztöndíjakat kapnak, de elsősorban azoknak kell ösztöndíjat, jutalmat kapni ok, azoknak kell valami megélhetést biztosítani, akik a hazáért küzdöttek, vért áldoztak, szenvedtek. Kérdem: volt-e azokban a^ férfiakban szociális érzék, volt-e a nemzet iránti hálának legparányibb része is, akik a rokkantaktól ezt a nekik törvényhozás útján megítélt birtokot elvették és más célra foardították? (Ügy van! Ügy van!). Kérdem, hogy idehozták-e ezt a kérdést a Ház elé, amikor megváltoztatták ezt a törvényt, meri fel sem tételezem, hogy a törvény megváltoztatása nélkül mert volna valaki hozzányúlni, s felvilágosították-e az akkori országgyűlés tagjait és a törvényt jóváhagyó államfőt arról, hogy tulajdonképpen olyan dolgot akarnak ösztöndíjra adni, ami a rokkantaké, ami felett csak a rokkantaknak van intézkedésig joguk. Utólag — sajnos — már kevés reményünk van arra, hogy változtathassunk ezen a dolgon, de mindenesetre felelősségre kell vonnunk mindazokat, akik vétettek a rokkantak, a törvény ellen. 1. ülése 1932 május 27-én, pénteken. Ezeket tartottam szükségesnek elmondani, hogy a rokkantak lássaK, hogy az akkori nemzetgyűlés, amelyet a múltkoriban valaki olyan könnyedén leszólt s amelynek a tagjai a titkos (választójog alapján kerültek be a Házba, igenis telítve volt szociális érzéssel, igenis a hála élt szívében mindazokkal szem'ben, akik ezért a hazáért küzdöttek, vért ontottak és ércfalat álltak a front különböző részein a haza védelmében, akiknek azonhan a hazából egy talpalatnyi földjük sem volt, csak a szeretet élt lelkükben. Kérem az igen t. honvédelmi miniszter urat, nézzen ennek a dolognak utána, hogy mentsük meg azt, ami menthető és juttassuk a szegény rokkantaknak azt, amit megérdemelnek. Ugyancsak örülök annak az akciónak, amelyet annakidején az igen t. honvédelmi miniszter úr indított meg, hogy lehetőleg csak azok kapjanak a nyugdíjukat eddig külföldön élvezők közül nyugdíjat, akik hazajönnek. Magam is aktív katona voltam — annak neveltek, katonaiskolában voltam, 'később pedig mint aktív tiszt szolgáltam — és jól emlékszem rá, hogy nagyon erősen megszaporodott a magyar tábornokok és felsőbb tisztek száma abban a pillanatban, amikor a magyar nemzeti hadsereg megvolt, az országban rendet teremtettünk és máshol hizony ezt a rendet nem. találták meg. Nem kifogásolom, ha azok, akik — akár a közös hadseregben is — a közös nagy célért velünk együtt küzdöttek, bizonyos nyugellátásban részesülnek, de a legkevesebb, amit megkívánhatunk tőlük, az, hogy ha a magyar nemzet hálájából, nagylelkűségéből nyugdíjat kapnak, akkor kutyakötelességük ezt itthon elkölteni. (Ügy van! Ügy van!) Lehetetlen állapot az, hogy mi a pénzt utánuk küldjük. Vagy lemondani a nyugdíjról, - vagy hazajönni. Amióta ezt a kérdést a Házban szóvátettem, töhib levelet kaptam az érdekeltektől külföldről. En, hogy egészen tárgyilagos legyek, minden esetet egyénileg bírálnék el, mert lehetnek olyan életkörülmények, amelyek egyik vagy másik követelt megengednék. Természetesen ez csak a legritkább esetben történhetnék meg. Itt nem katonatisztekről beszélek, hanem azokról, akik külügyi szolgálatban külföldön élnek, akik mint egészen fiatal emberek kerültek ki a külföldre, ott 30—40 évet szolgáltak és családjuk, rokonságuk is ott van. Egy-két ilyen esetben lehetne kivételt tenni, de nagy általánosságban, 90%-èan igenis ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy mindazok, akik a koldus magyar nemzet jóvoltából kapják az ellátásukat, kaipják a nyugdíjukat, azt legalább itthon költsék el. (Helyeslés.) Engedje meg a t. Ház hogy azoknak nem a nevében, de az érdekében, nem megbízásból, de meggyőződésből beszéljek, akik nem szervezkedhetnek, akik nem készíthetnek memorandumokat, akik nem mehetnek képviselőkhöz és minisztereihez küldöttségben: volt bajtársaim, a katonatisztek érdekében. Ezek és a bírák vannak ma a lehető legrosszabb anyagi helyzetben. Az a katonatiszt (vitéz Gömbös Gyula honvédelmi miniszter: A tényleges?) — a ténylegesekről beszélek, tessék a végét megvárni miniszter úr, mindjárt rátérek — mellékfoglalkozást nem űzhet és rengeteg költségbe kerül ma, nem az ő hibájából, hanem az iparcikkeknek — a cipőnek, ruhának, stb. — rendkívül magas ára miatt a katonatiszti egyenruházat beszerzése. Tudjuk, hogy a katonatisztek fizetését az ország mai helyzetéhez viszonyítva a miniszter úr olyan magasra