Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-89

178 Az országgyűlés képviselőházának kor egy társadalmi átalakulásról, vajúdásról, majdnem azt kell mondani, új társadalom megszületéséről lesz szó. akkor nem kell bizonyítani, hogy a szociálpolitika mennyire fontos. * Azt mondják a szociáldemokratapárt részéről, olyan közbeszólásokat és megállapításokat hallunk, mintha ez a párt, amelyhez szerencsém van tartozni, éppen a szociálpolitika terén, vagy mint mondják, a népjóléti minisztériummal kapcsolatban bizonyos panamáknak, rendetlenségeknek — én nem tudom, a bíróság döntse el — tulajdonképpen mi vagyunk a fedezői, a bűnrészesei, holott merem állítani, éppen az a kereszténypárt érdeme, hogy komoly szociálpolitika volt az, melyet részben a szociáldemokratapárt is helyeselt, amit Vass József, azután pedig Ernszt Sándor képviselt. Először vonult be a komoly szociálpolitika e minisztérium és miniszterek révén a magyar politikába. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Meg kívánom állapítani, hogy igenis, a párt kebeléből kikerült miniszterek voltak azok, akik. Magyarországon a keresztény politikát, a szociális politikát már azelőtt követelték, mielőtt képviselők és miniszterek lettek volna, mielőtt a kormányrendszerbe bármikép is befolytak volna. S engedjék meg, hogy gyász jeléül megállják egy percre Vass József emléke előtt. Mert lehetnek mindenkinek emberi gyengeségei, sőt éppen a kiváló és nagy egyéniségek természetéhez tartozik, hogy több bennük a kitörő erő és sokszor talán a kisebb szabályokra nem helyeznek olyan nagy súlyt. Talán az is igaz, hogy a mai gazdasági helyzetben különösen ma, de már akkor is, amikor megcsináltuk a Vass-féle törvényeket, a magyar viszonyokhoz képest túlméretezettek voltak ezek a törvények; a nyomorra nézve nem, csak a teherbíróképességre. De ha meg is voltak ezek a hibák, egyet senki sem tagadhat, azt, hogy Magyarországon a szociális szellemet tényleg senki nem keltette úgy fel, mint Vass József, aki beleimpregnálta a magyar társadalomba a szolidarizmus eszméjét. És utána jött Ernszt Sándor, talán kisebb igényekkel, talán szerényebb külsővel, de hozzátehetem, éppen olyan szociális érzéssel, sőt talán több tudással (Peyer Károly: Ügy van! Igaz!) és szociálpolitikai téren — a szociáldemokratapárt legjobban tudja ezt — védte azokat a pontokat, azokat a pozíciókat és intézményeket is. amelyek a szociálpolitikának nyugateurópai értelemben kiegészítő részei voltak. Merem állítani, hogy a szakszervezetek feloszlatása bekövetkezett volna a forradalmak után és a szakszervezetek elnyomása talán lábrakapott volna, ha nem állott volna ott őrt egy

1 olyan szociálpolitika, amely tagadhatatlanul elismerte — álljon keresztény vagy nem keresztény alapon — a munkásszervezetek szükségét, (peyer Károly: Ha ezt megcsinálták volna, bolsevizmus volna!) Hogy mi lenne, azt nem tudom, de hogy a mi pártunknak a szociálpolitika terén ezek az érdemei megvannak, azt nem ihtagyom elvitatni és akár lesz minisztérium, akár nem, akár lesznek abban miniszterek a mi pártunkból vagy más pártokból, mi függetlenül ettől, ugyanezt a szociálpolitikai szellemet fogjuk képviselni. Legyen ebben a parlamentben vagy ebben az országban egyetlen párt az uralmon, vagy legyen itt koncentráció vagy nem tudom micsoda, a mi pártunk, mint a keresztény politika őrtállója és határozott védője^, mindig itt fog állani ezen a poron89. ülése 1932 május $3-án, hétfőn. don. Talán nem mi leszünk itt, a nép ítélete gyakran azokat is sújtja, akik látszatra felül voltak, de nem tudták a bajokat eliminálni; hát akkor fogják mások csinálni, de ez a politika itt marad, itt marad azért, mert a keresztény politikának voltaképpen ez a veleje, hiszen a keresztény politika velejárója: a szociális politika! (Ügy van! Úgy van! Helyeslés és tqps a balközépen és a jobboldalon.) T. Ház! Utalhatnék e tekintetben a történelmi példákra vagy jelenleg a más államokban levő kereszténypártok politikájára, utalhatnék ezekre az analógiákra, de ma nem azt teszem. Engedjék meg, hogy ma az egyházak keresztényszoeiáüs politikáját érintsem és ismertessem, éppen azért, hogy lássák a tömegek, lássák a munkások, lássák a nyomorgók és lássa az egész társadalom, hogy nem egyedül a szociáldemokratapárt, amely ki akarja magának ezt sajátítani, a dolgozók védője, hanem a keresztényszocialista politika is éppen olyan komolyan veszi azt, hogy a bajok, amelyek nagyok, elimináltassanak s tűrhetőbb társadalmi és gazdasági élet legyen. T. Ház! Kezdhetném azzal, hogy már XIII. Leó — ezt mindenki tudja — a 80-as évek elején s a 90-es években, amikor még erre a lelkiismeretek nem figyeltek annyira fel, felhívta az egész világ figyelmét a munkáskérdésre. Most 40 esztendő után megtörtént az, hogy XI. Pius pápa múlt évben kibocsátott egy Quadragesimo anno kezdetű körlevelet a világ összes népeihez és nemzeteihez, amelyben a szociálpolitikának olyan bátor szószólója, amilyen volt annakidején XIII. Leó. De mivel azóta is változtak az idők, nagy elváltozások állottak be, tehát ezeket a változásokat látva adja meg az egyház az ő irányítását. Az egyháznak egyáltalában nem kell elmennie a szociáldemokráciához, hogy megtanulja a keresztény szeretetet, az igazságot, a szegény embernek, a munkásnak felemelését. A kor szavát, vagy amint ujságcímekben mondani szoktuk, «Korunk szavát» az egyház mindig megérti. Méltóztassanak meghallgatni, — én nem szoktam citátumokkal vagy különösen egyházi prédikációk eitálásával idejönni — de méltóztassanak megengedni, hogy most, ez alatt a rövid idő alatt, amely még rendelkezésemre áll, felolvassak egyet-mást a «Quadragesimo anno ...» enciklikából, amely a mi szociálpolitikánkat irányítja, megjelöli, tehát tulajdonképpen a mi pártunk szociális felfogásának irányelveit is kifejezi. Ez az enciklika — végigtekintve a mai koron — a legszigorúbban, a legnagyobb őszinteséggel állapítja meg a következőket (alvássá): «A XIX. század vége felé az új gazdasági rendszer és a gyáripar rohamos fejlődése olyan helyzetet teremtettek majdnem az egész világon, hogy az emberiség két osztályra oszlott. Az egyik — a kevésszámú — úgyszólván minden előnyt élvezett, amit a modern találmányok bőségesen nyújtottak; míg a másik — a munkások beláthatatlan tömegeit magában foglaló — osztály szörnyű nyomorúságban^ tengődött, és hasztalan igyekezett az őt fojtogató szegénységből szabadulni. Ezt a helyzetet természetesen igen könnyen viselték azok, akik gazdagságban duskálkodtak s az állapotot a gazdasági törvények szükségszerű következményének magyarázták. Ugyanezért a szegényekről való gondoskodást egyedül a szeretet feladataként akarták felfogni,» — sokszor mondották az egyházról is, hogy csak alamizsnát akar adni — «mintha bizony a szeretet kötelessége volna elpalástolni az igazság megsértését, amit a