Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.
Ülésnapok - 1931-80
86 Az országgyűlés képviselőházának 80 festőművészek közt folyt és amely nem válik sem a magyar festőmüvészetnek, sem a magyar művészetnek előnyére és dicsőségére, amikor fogadni akarjuk a világ írói, művészi és tudományos kitünősgeit. (Andaházi-Kasnya Béla: Az igaz! De tessék megnézni, hogy ki kezdte!) Mindig azt hirdettem, hogy a magyar irodalomnak köszönheti ez a nemzet, hogy él. Ha nincs Kazinczy, nincs Kölcsey, nincs Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, ha nincs Arany, Tompa... (Meskó Zoltán: Pékár és Pakots! Maradjunk a Házban!) A jelenkor költőit nem említem meg, mert ha a jelenkor íróit és költőit meg akarom említeni, akkor az igazságügyminisztérium kodifikáló osztályát hívom fel, hogy mielőtt végleges formába önti a törvényeket, hívja meg oda irodalmi szakértőknek Móra Istvánt és Hegedűs Lórántot, akkor nem lesznek olyan pongyolák a törvények, író-képviselőtársaimat nem akarom klasszifikálni, osztályozni, valamennyien korunk elismert kitűnőségei. Nagyon kérem a mélyen t. vallás- és közoktatásügyi minisztert, hogy a megtakarításokból, a jutalmak, a kiküldetések megtakarításából juttasson valamit az éhínséggel küzdő magyar tehetségeknek, akik kabaréd arab oknak, meg nem tudom micsoda, éjjeli mulatóhelyek számára való divatos szörnyűségek írására kényszerülnek a mindennapi száraz, betevő falatért. Amikor erre kérem őt a magyar jövő érdekében, akkor a magyar írókat, költőket és művészeket is kérem, hogy tartsanak össze; ne csináljanak a mostani nehéz, beteg időkben önmaguk közt is viszálykodást. Figyelmeztetem őket a halhatatlan Jókai szavára, aki egy újságírói lakomán azt mondotta íróbarátjainak és ujságírótársainak — a .Nemzetnek volt a főszerkesztője — «fiúk, szeressük egymást, mert minket az ördög sem szeret». Es még egyet, t. Képviselőház. A magyar irodalomnak különféle irányai vannak. Nem egyszer ostoroztam én azt a bizonyos futurista, neo-impresszionista, meg nem tudom micsoda bolondgombaista irányzatot, (Derültség.) amely értelmetlenségekből akar valami nagyot, valami rendkívülit kihozni, s amely olyanokat ír, — egyszer már elmondottam, de mindenek elszörnyűködésére megint idézem — hogy: «köszönöm a kutak fenekén a forradalmak szünetlenségét és köszönöm mindenkinek, akit meg nem öl, a pálmák közt fújó Sízel imáját», (Derültség-) Erre a versre, amelyet egy futurista modern bolondgombaista költő Irt, mondtam, hogy az ilyen vers kigondolója szálljon le a Parnasszusról és menjen valami közkórház idegosztályára. En igenis, azt az elvet vallom, amelyet Arany János is hirdetett: «Légy, ha tudsz, te, világköltő, rázd fel a rest Nyugatot, nekem áldott az a bölcső, iaanely magyarrá ringatott». Én a magyar költészetben azt az irányt szeretem — és szeretném, ha >a magyar írók és költők azt követelnék, — amit Szabolcska fejezett ki ekképpen: «Tudja a jó Mindenható, mi van azon sírnivaló, hogy a ménes ott delelhet, valahol a csárda mellett». (Tetszés a jobboldalon.) Es még egyet a magyar költőkhöz, mert a magyar költőknek a nemzeti lélek ^megtisztítáS'clXcl, ci nemzeti önérzet megerősítésére, a magyar feltámadás előkészítésére több, nagyobb hivatása van, mint ia hadvezéreknek, meg mint a politikusoknak. Arra kérem én a magyar költőket, hogy «hozzanak dalt, emlékül a (hajdúk hajdan lombos virággal gazdag tájiról! Zeng. illése 1932 május 7-én, szombaton. jétek meg a jövőt, amikor e kopár föld újra felvirul. Dalotokra, ha az magyar lélekből fakad, ha az magyar bánatból ered, hamarabb derül fény, könny ebiben kihajt a holt berek, a jelennek búját megkönnyítvén. Fiaim, csak énekeljetek». (Tetszés a jobboldalon.) T. Képviselőház! Még sok mondanivalóm volna, de az idő már későre jár. (Halljuk! Halljuk!) A nemzeti összefogásról akarok valamit mondani. (Halljuk! Halljuk!) Az 1846. évben megjelent Hetilapnak 19. számában (Esztergályos János: Kakas Márton?) «Kossuth-taglalat» című vezércikkben Kossuth Lajos ezt mondta, illetőleg ő is idézett, tehát nem én csináltam iskolát a költői és egyéb irodalmi idézetek terén, ezt idézi: «Magyar magyart bántja, kár; bár több esze volna már». (Esztergályos János: Kár! Kár!) Ezt énekelte — mondja Kossuth Lajos — Szirmay Lajos az ecsedi vár ostrománál... (Egy pohár vizet tesznek a szónok elé.) Jó, hogy távolabb tette igen t. barátom. Nem szoktam vizet inni beszéd közben, (Derültség.) bár a görögök már megmondották, hogy «áriszton men hüdor» vagyis, hogy legjobb ital a víz. Azért fordítottam le magyarra, nehogy félreértés keletkezzék belőle. (Derültség.) Mondom: magyar magyart bántja, kár; bár több esze volna már! Ezt énekelte az ecsedi vár ostroma alatt menyegző táncban Szirmay Lajos, aki mennyegzőjét tartotta és menyegzői örömében éles szablyájával kivonulva, a vár alatt lévő császári labancokat úgy kaszabolta, mint a répát. Azután visszament nyugodtan nászéjszakára. (Derültség.) Akkor ilyenek voltak a magyarok, keménykötésűek. (Fráter Jenő: Ez a helyes! — Malasits Géza: Nem volt gépfegyver és tank!) A nemzeti összefogásról akarok valamit mondani. Itt már Kossuth Lajost idézem. Kossuth Lajos a Pesti Hirlapnak 1843-ban megjelent 306-ik számában a következőket mondotta. Itt Turchányi Egon t. képviselőtársam délelőtti Tacitus idézetére hivatkozom, amely klasszikus idézet volt és amelynek elmondását igen helyesnek, igen ügyesnek és alkalmasnak találtam, mert azt mondotta a t. képviselőtársam, hogy nem alkalmazza azt a mai időkre- Kossuth Lajos tacitusi rövidséggel, tacitusi klasszicitással négy-öt mondatban megrajzolta Magyarország ezeréves történetét, elmondotta mi a teendő s majd az ő szavai után térek rá a nemzeti összefogásra. Ezt mondja Kossuth Lajos. (Fráter Jenő: Vaji on mit mondott 1 ?) Mindjárt kielégítem élénk kíváncsiságát. Ezt mondja: «Amely nemzetet valami lelkesíteni nem képes, annak a nemzetnek órái meg vannak számlálva. Előttem állott — mondja Kossuth Lajos — Magyarország történetkönyve». Most kölvetkeznek ezek a tacitusi szavak: «Láttam lapjain e sokat hányt-vetett nemzetet, mint marcangolja árva ketolét viszálykodás, láttam az egymással kezetfogó bűnt, amely a haza, mint zsákmány felett kockázott. Láttam a gyöngének a törvényt, erősnek az erőszakot. Széthúzás, igazságtalanság, diölyf és gyávaság, külső erőszak és belső árulás egymást váltogatják annak történetében, úgyhogy sokszor közel volt a végső feloszláshoz is. Mintha Istennek átka feküdt volna rajta és ennyi gyászlevél Magyarország törtenetkönyve — tenger kötegében — mondja Kossuth Lajos — egy rózsáslapot alig találtam és mégis — mondja továbbá — századok teltek, századok multak és megfogyva bár. de töirve nem, él nemzet e
