Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.
Ülésnapok - 1931-80
Az országgyűlés képviselőházának 80. Elnök: Esztergályos képviselő urat kérem, ne szóljon állandóan ík oz.be ! Petrovácz Gyula: A hatalmas Anglia 1925ben 63 millió font sterlinget költött munkanélkülisegélyre, 1929-ben már 156 millió font sterlinget, 1931-ben 342 millió font sterlinget. Ha tovább megyünk — nem akarom, felsorolni az összes államokat, amelyek a munkanélkülisegélyt bevezették, — látjuk, hogy azok mind mértanilag törekvő haladvánnyal kénytelenek utána menni annak a tényezőnek, amelyet a t. képviselötársiam az előbb kétségbe vont, hogy t. i. a munkás csak a munkanélkülisegély és a tényleges munkabér r közötti differenciát tekinti az ő tulajdonképpeni jövedelmének és ebből folyólag az államok teljesen lehetetlen költségvetési 'helyzetbe jutottak. (Esztergályos János: De az állaim kötelessége a munkanélküliekről gondoskodni!) Azt mondom én is! (Esztergályos János: Az állam kötelessége vagy munkát adni, vagy segélyt adni! — Homonnay Tivadar: De nem segély formájában! — Esztergályos János: Az államnak ez kötelességei] Egyetértünk. Ne disputáljunk olyan kérdésben, amelyben teljesen egyetértünk. Elnök: Egyáltalán mi jogon disputál a képviselő úr? (Derültség.) Nincs is joga szólni! (Esztergályos János: Nekem?) Igen, a képviselő úrnak. Most Petrovácz képviselő urat illeti a szó. Petrovácz Gyula: A munkanélküliség kérdését szerintem Budapesten kell megoldani, mert ha Budapesten a munkanélküliség kérdése meg van oldva, akkor a felforgatás veszedelmének legnagyobb része el van hárítva. Nem azt mondom, hogy csak Budapesten kell megoldani, — mindenütt meg kell oldani — de elsősorban itt kell megoldani, ahonnan veszedelem származhat az országra és ahol a munkanélküliség tényleg a legnagyobb és a legkiáltóbb. (Müller Antal: Mert idejön mindenki!) Budapesten a segélyben részesített munkanélküliek száma márciusban 68.482 családfő volt, ami megfelel 250.000 embernek, ha családonként 3-5 személyt számítunk. Ez a szám még nem állott meg, ez még állandóan növekszik, egyrészt még egyre épülnek le az üzemek, mert még egyre vannak munkáselbocsátások és növekszik azért is, mert igen sok vidéki város a munkanélküliség kérdését úgy oldja meg, hogy útiköltséget ad a munkanélkülieknek, hogy menjenek fel Budapestre. (Müller Antal: Mindenki idejön!) A főváros a múlt esztendőben, 1931-ben 4,486.000 pengőt fordított erre a célra sa folyó télen — tehát ez év első három hónapját is beleszámítva — 4*3 millió pengő volt az az Összeg, amelyet legnagyobbrészt a népjóléti kormány segítségével erre a célra fordított. A segélyezés a fővárosban 21 különböző formában történik. Van t. i.: felnőttek étkeztetése, gyermekek étkeztetése, vannak polgári étkezők, élelmiszercsomagok, van ingyenkenyér, vannak tej utalványok, kenyérutalványok, hentesárués húsutalványok, tej a szoptatós anyáknak, melegedőszobák, leves és kenyér a melegedőszobákban, csecsemőkelengyék, gyermekfelruházás, rongyos cipők talpalása, felnőttek felruházása, tüzelőszersegély, éjjeli menedékhely, készpénzsegély, a kilakoltatottak lakáshoz juttatása, szellemi szükségmunka és éjjeli melegedők. . Ezek azok a tényezők, amelyekkel ezidőszerint a munkanélküliek segítségére lehet sietni. Viszont azt állítom, hogy sem a székesfőváros, sem az igen nemes társadalmi egyesületek, sem a katolikus karitász munkája, amely szintén ülése 1932 május 7-en, szombaton. 59 elismerésreméltó, nem alkalmas ennek a kérdésnek gyökeres megoldására. Ez tüneti kezelésre, időszaki megoldásra alkalmas csak, ellenben rendszeres és állandó megoldása a munkanélküliségnek karitatív úton nem lehetséges. (Propper Sándor: Ugy van! Munkanélküliségi segély biztosítási alapon.) Hogy pedig miért nem elégséges, annak az a magyarázata, hogy a munkanélküliek száma állandóan emelkedő, a társadalom áldozatkészsége, illetve áldozatkapacitása pedig állandóan csökkenő tendenciát mutat és én a társadalom áldozatkészségébe kénytelen vagyok az államot és a várost is beszámítani, mert ott is csökkenő tendenciát mutat az a lehetőség, amit ezekre fordítani képes. Nekünk tehát sízintén az az álláspontunk, hogy mindez teljesen elégtelen és igaza van a székesfőváros előterjesztésének, mikor azt mondja (olvassa): «A székesfőváros téli inségenyhítő tevékenysége mindössze annyi segítséget jelent az ínségesek részére, amennyi megmentette őket az éhenhalástól. A segítésnek ez a módja, amelynek egyetlen alapja a nyomor és a rászorultság, amely a nyomor további okait nem keresi, mindig azzal a veszéllyel jár, hogy a segélyezettekből kiöli a létfenntartásért való küzdelem alapfeltótelét, a munkakedvet. A hosszú hónapokon, sőt éveken át tartó eredménytelen munkakeresés következtében az ínségesek letargikusan átengedik magukat a hatósági támogatásban való bizakodás kényelmesebb gondolatának és mindem szükségletük kielégítését a hatóságtól várják, illetőleg követelik.» Én is azt mondom, amit a t. szociáldemokrata urak mondanak, hogy leveeosztással nem lehet elintézni a munkanélküliség kérdését; a mi felfogásunk szerint egyedül csak szükségmunkák szerzésével lehet megoldani és erre vonatkozóan leszek bátor pár propoziciót is tenni. T Ház! Ma a közsegélyre szoruló munkanélküliek statisztika szerinti 82% -a családfenntartó, munkaképes ember és csak 18%-a munkaképtelen. Ez a 18% feltétlenül a szociális gondoskodásra tartozik, ellenben az első 82%-ra nézve meg kell találnunk azt a választóvizet, azt az alfa separatort, amely el tudja választani a dolgozni akarókat a munkakerülőktől és ez az elválasztó, ez az alfa separator, amely elválasztja — hogy úgy mondjam — az amatőr munkanélkülit a professzionistától, egyedül a szükségmiunka. T. Ház! Ezt saját magamon tapasztaltam ki. Hosszú időn keresztül a (hozzám forduló segélyre szorulóknak utalványokat adtam egyegy munkahelyre; meg voltam győződve róla, hogyha ott munkára jelentkeznek, felveszik őket. (Propper Sándor: Hol vannak ilyen munkahelyek'?) Meg fogom mondani t. képviselőtársamnak, de nem akarom beszédem fonalát megszakítani. Adtam tehát nekik utalványokat és az illető helyen felvették őket. A statisztikám azt mutatja, hogy a kiosztot 38 ilyen utalvány alapján összesen heten jelentkeztek azon a munkahelyen, a többi 31 nem jelentkezett, ami tehát azt mutatja, hogy az a szerv, amely elválasztja egymástól a munkakerülőket a dolgozni akaróktól, r egyesegyedül a szükségmunka.^ Én tehát jogosan mondom, t. Képviselőház, hogy a segélyezés, a karitatív akció egyrészt improduktív, nem termel a közönség számára semmit, másrészt demoralizáló, mert hozzá szoktatja az embereket a segélyhez. Ugyanaz, aki első segélyét még arcpirulással veszi fel, a másodikat és harmadikat már köve-
