Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.

Ülésnapok - 1931-85

328 Az országgyűlés képviselőházának Elnök: Szólásra következik"? Patacsi Dénes jegyző: Csizmadia András! Csizmadia András: T. Képviselőház! Én igazán nem akartam előttem szólott t. képviselőtársam beszédével foglalkozni, nem is igen nyújtom hosszára a vele való foglalkozást, csak azt akarom megjegyezni, hogy én nem tartozom azok közé, akik folytonosan közbeszólnak. Mégis megkockáztattam egy közbeszólálst, mert, bocsánatot kérek képviselőtársam, bármennyire elitéi valaki valamit, bármennyire elítélik is azt a kormányt, de ezt túlságba vinni mégsem szabad és illetlen dolgokat ráhúzni nem szabad. (Andaházi-Kasnya Béla: Ebben igaza van, de ez egy hasonlat volt, amelyet joggal használtam!) Elnök: A képviselő urat ezért a kijelentéséért újból rendreutasítom. Most tessék csendben maradni, Gsdzimadia képviselő urat illeti a szó. Csizmadia András: Nem volt szép hasonlat! Megállapíthatom, hogy a parlamentben felszólaló képviselőtársiaim, majdnem kivétel nélkül, mindannyian foglalkoztak a vidéki kistermelőkkel, a bajbajutott kisgazdákkal. Nagyon természetes, hogy ez azért történt, mert mindenki tudatában van annak, hogy az a nagy népréteg, földmívelőosztály, az a gazdatársadalom az ország fenntartó elemei között nem utolsó sorban áll. Látjuk azt, hogy ma már a nagybirtokosok nagy százaléka is — mondhatom ezt, mert igen sok eset megfordult előttem, sajnos, miután a földteherrendező bizottság tagja vagyok és ezeket tapasztalhattam — éppen olyan bajban szenved, mint a kisbirtokosok, és ma már ott tartunk, hogy az árverések következtében nap-nap után mennek tönkre, mert hiszen a külföld is teljesen kegyetlen velük szemben. Tudjuk, hogy a rossz gazdasági viszonyok abba a helyzetbe juttattak minden embert, legyen az gazda, iparos vagy bármilyen foglalkozású lakosa ennek az országnak, hogy fizetni senki nem tud, bevétele nincs. Természetesen a bankok elég könyörtelenül járnak el az emberekkel szeimben, mert hiszen ha ezeket a külföldi kölcsönöket vizsgáljuk, azt látjuk, hogy ileginkább külföldi kölcsön elkért folynak az árverések. Mert mit láttunk akkor, amikor ezeket a külföldi kölcsönöket behozták Magyarországba és kihelyezték a hitelt igénybevevőknél? Azt láttuk, hogy 82-es, 84-es,, 86-os árfolyamon osztották szét, s amikor a kölcsönvevő a kölcsönt megkapta, végeredményben csak 78—80 százalékát kapta meg, és mégis 100 százalékkal tartozott és a 100 százalék után kellett fizetnie a meglehetősen magas kamatot. Nagyon helyesnek tartanám, ha a külföldi hitelezőkkel, akikkel most is tárgyalásban vagyunk, igen komoly tárgyalásba bocsátkozna a magyar kormány, mert nam vagyok barátja annak, hogy bárkivel szemben is, akinek tartozunk, kimondjuk, hogy nem! fizetünk. De azt joggal kimondhatjuk, sőt kötelességünk is kimondani, hogy nem tudunk fizetni és ha még le is alkudnánk valamit ebből a kölcsönből, joggal alkudhatnánk _ le, mert csak azt alkudnánk le. amit tulajdonképpen neim is szolgáltattak iki, _ nem is aidltak oda a kölcsönvevőnek, amit visszatartottak és amely visszatartott összeg helyett újabb összegeket követelnek és még a visszatartott összegnek kamatait is megveszik az adóson. Ezen a helyzeten a legsürgősebben segíteni kellene. Bár nem tudom, mennyiben áll mód85. ülése 1932 május 13-án f pénteken. jában a kormánynak a dolgot sürgetni, de vígy tudom, hogy a külföldi választások is túlnyomórészt már lezajlottak — eddig ugyanis mindig azzal érveltek, hogy a külföldi választások akadályozzák ezeket az egyezkedéseket — és ezért talán érthető lenne a komoly tárgyalásokra egészen határozottan rátérni és ezeken a bajbajutott gazdákon minél előbb segítem. Mert ha ezek az emberek tönkre jutnak, mint ahogyan már egyeseket el is árvereztek és nagyon sokan vannak, akik árverés előtt állanak, ezzel az ország sorsa mindig csak hátrább fog menni és gazdasági életünk teljesen összb fog zsugorodni. De rá akarok mutatni ezzel kapcsolatban a belföldi kölcsönökre is. Elsősorban is a belföldi kölcsönök kamatlábát a leghatározottabban és a legsürgősebben le kellene szállítani, mint ahogyan azt a külföldi államok is teszik. Hiszen a pénzünk, a pengő ma már csaknem tisztám és kizárólag arra van predesztinálva, hogy a belföldi értékeket tartsa, ami kiviláglik abból isi, hogy a külföldről behozott áruk értéke folyton emelkedik, természetesen azért, mert a külföld a mi pengőnket sokkal kevesebbre értékeli, mint amennyire mi magunk értékeljük. Tisztelettel kérdem, miért nem lehet a belföldi kölcsönök kamatát leszállítani, miért nem lehet lélegzetvételt engedni annak az adósnak? Ha itt kamatredukció történne, számításba véve azt, hogy mit bír el a mezőgazdaság, mit tud kihozni a mezőgazda az ő kis földjéből, — legyen az akár kisbirtokos, akár nagybirtokos — azt hiszem, hogy a bankok ebbe még nem mennének tönkre. Mert különösen ma nagyon elítélendő, rossz politikát folytatnak a bankok. Nem szoktam senkit kritizálni, de az már kritika tárgyát képezheti, amikor azt látjuk, hogy .a pénzt, amelyet a vidéken az adósokon még be lehet hajtani, behajtja a bank. Itt van a transzfermoratórium. Mit jelent? Az adós fizessen a banknak, külföldre pedig nem muszáj fizetni, A pénzt a szó szoros értelmében szépen beszivattyúzzák a bankok, beszedik, ki azonban a legjobb bonitású embernek sem adnak kölcsönt, nem adnak hitelt. Ha a pénzt összeszedik, — mint ahogyan ez tény, ezt megcáfolni senki nem tudja — és ki nem folyósítják, hogyan indítsuk meg a termelést? (Ügy van! Ügy van!) Hiszen á termelés tőke nélkül nem rentábilis. Olyan ember, aki a prefériákon élők ügyeivel nem foglalkozik, — legyen az ember, vagy bárki — nem tudja el sem gondolni, micsoda óriási kár a termelőre nézve, ha nincs pénze: megcsalja a földjét, mert kevesebb magot ad bele, elhúzza a magot és azután nem gabonája, hanem gazzal vegyes gabonája terem. Elsősorban is kisebb lesz a hozama, másodsoriban pedig értéktelenebb lesz az áru. A kamat leszállítása és a pénz forgalomba* hozatala óriási tőkét jelentene ebben az országban, s annak kedvező hatása szinte kiszámíthatatlan lenne: nem csalná meg a gazda a földjét, jobban tudná alkalmazni, kihasználni munkásait és a munkanélküliség csökkenne. Sajnos azonban, ezt nem látják be. En nem akarom a bankokat túlságig megkritizálni, (Gr. Somssich Antal: Elbírják!) azonban ide kell hoznom azt is. Ha visszavisszük emlékezőtehetségünket három, négy, öt évvel, amikor még a búza és az állat értéke eléggé meglehetős, tisztességes volt. tudjuk, hogy akkor a tisztelt bankárok megbizottaikat, ügynökeiket kiküldöttek a vidékre, (Kun Béla: Űgy van!) és a kisembert is befogták adósnak, aki egyébként nem szándékozott