Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.

Ülésnapok - 1931-79

Az országgyűlés képviselőházának ha valamikor, úgy ma más politikát nem sza­bad folytatni, mint kizárólag csak reálpoli­tikát; reálpolitikát, amely éppen úgy kitér azoknak az útjából, akik beteg sötétlátásban el szeretnék hitetni az idegrendszerében amúgy is keresztrefeszített publikummal, hogy a két­szerkettő már csak három, mint ahogy irtózik olyan felfogástól is, amely könnyelmű opti­mizmussal olyan matematikai műveletet is le­hetségesnek tart, hogy a kétszerkettő öt le­gyen. A magyar psziché tagadhatatlanul hajla­mos mindkét túlzásra. Annál nagyobb a Imi felelősségünk, akiknek ma — akármelyik olda­lon üljünk is — egy kötelességünk van: meg­mondani az igazat, megmondani akkor is, ha kerékbetörnek érte: {Ügy van! jobb felől. — Propper Sándor: Halljuk az igazat!) megmon­dani nemcsak felfelé, ami utóvégre szent kö­telessége minden törvényhozónak, hanem meg­mondani lefelé is, még ha az a népszerűség feláldozásába kerül is. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ezt a felfogást vallva, mielőtt beszédem tulajdonképpeni tárgyára áttérnék, néhány sze­rény megállapítást szeretnék tenni. Elsősor­ban a kormányhoz, tehát felfelé szeretnék for­dulni annak megállapításával hogy a leg­messzebbmenőleg méltányolva azt a teljesít­ményt, amelyet az előttünk fekvő budget tető­aláhozatala jelent, én és, azt hiszem, velem együtt nagyon sokan ebben az országban, úgy látjuk, hogy ezzel az erőfeszítéssel elérkeztünk a magyar nép áldozatvállalásának végső hatá­rához, amelyen túl már semmiféle számtani akrobatikával nem lehet vesződni. (Ügy van! Ügy van! Ezt felelősségem tudatában és azok­nak a számoknak az ismeretében állítom, amely számok utóvégre egyedül dönthetik el ezt a kérdést. Mert amikor a nemzet cirka 3600 milliós jövedelméből, hozzászámítva az autonóm, a szociális és a felekezeti terheket, legalább 1200 millió pengő közterhet f visel, tehát amikor az országban egy fejenkénti 400 pengős jövedelemből 140 pengőt kell minden­kinek a közösség oltárára letennie, akkor azt kell mondanom, hogy itt a fináncpolitika továbbmenő csodákat nem művelhet. Ezzel, azt hiszem, egy olyan reálisan gondolkodó és hidegen mérlegelő fináncpolitikus, mint a mi pénzügyminiszterünk, teljesen tisztában van, amiért én hinni tudok abban a kategorikus kijelentésében, hogy a közterhek további eme­lésére gondolni pedig semmi körülmények kö­zött sem lehet. Ha ez, áll, amihez kétség nem férhet, akkor szerintem! mellőzhetetlen, hogy ennek a fi­nánopolitikának bizonyos korrektivumairól gondoskodjunk. Ha egy új híd a teherpróbá­nál bizonyos elhajlást mutat, akkor rendsze­rint vagy a terhelést szokták csökkenteni, vagy a terhet igyekeznek arányosabban elosz­tani, avagy pedig a híd tartópilléreinek meg­erősítésére törekszenek. Gazdasági és pénzügyi életünkre apukáivá ezt a módszert, itt is csak három lehetőség állhat elő. Az első lehetőség itt is a terhek csökkentésében» kell, hogy áll­jon. Egészen bizonyos, hogyha az államház­tartás egyensúlya érdekében, ami tagadhatat­lanul mindennél fontosabfo követelmény, végre is kellett hajtanunk a mostani adópolitikai operációkat, a felemelt adók és illetékek állan­dóvá; tételére vagy megkövesítésére gondolni semmi körülmények között nem lehet; sőt ellenkezőleg, nézetem szerint már most el kell készíteni azokat az enyhítéseket, amelyek fő­79. ülése május 6-án, pénteken. 11 leg a fogyasztási és forgalmi adó tőrén elke­rülhetetlenek, (Ügy van! Ügy van!) ha szem előtt tartjuk azt, hogy a fogyasztás emelése netmosak gazdaságpolitikai szükségszerűség, hanem egyenesen a fiskus érdeke is. Itt vannak a primer szükségletek után, pl. a cukor, petróleum stb. után szedett különböző forgalmi adók és kincstári részesedések, ame­lyek tartósan a mai színvonalon nem rögzít­hetők meg. Itt van pl. a borfogyasztási adó, (Ügy van! Ügy van! a baloldalon. — Taps.) amely a fogyasztást és termelést egyformán katasztrofális helyzetbe hozza, amelynek reví­ziójára minden körülmények kölzött gondol­nunk kell. (Lázár Miklós: Majd a pénzügyi tárcánál benyújtjuk a javaslatot!) Az egész matériára vonatkozólag! merem állítani, hogy alacsony fogyasztási adókul­csok alkalmazásával a fogyasztás feltétlenül megint erőre fog kapni, amivel a végén a kincstár is sokkal jobban fog járni, mint eset­leg a túlhajtott skálák megrögzítésével. (Lá­zár Miklós: Ebben koncentrálunk!) Nem mai keletű igazság az, amit a pénzügyi tudomány már nagyon régen tisztázott, hogy a túlma­gas fogyasztási adók bizonyos idő múlva ma­gát a fogyasztást támadják meg és feltétlenül a fogyasztás volumienjének csökkenésére ve­zetnek. (Ügy van! Ügy van!) Miután azonban magunkat azzal nem áltathatjuk, hogy az adócsökkentések máról holnapra bekövetkez­nek, a hídpróba második módszeréhez kell nyúlnunk és ez á terhek arányosabb megosz­tása. (Ügy van! Ügy van! a jobb- ies a bal­oldalon.) Ezen a téren a pénzügyi kormányzat az utóbbi években nem egy helyes intézkedést lép­tetett életbe, sajnos, azonban a perifériák pénz­ügyi igazgatásában még mindig nem vert eléggé gyökeret az az igazság, hogy ha nehéz is az adók abszolút mértékének elviselése, a)z olyan adó, amelynek aránya nem állja ki az összehasonlítást és így az igazságtalanság ér­zetét kelti, hatásában nemcsak a teherviselő­képességre, hanem az adómegnyugváson ala­puló adóerkölcsre is végzetes. (Ügy van! Ügy van!) Hiszen méltóztatnak ismerni olyan ese­teket, amikor pl. valaki túlmagasnak találván az adóját, (Jánossy Gábor: Mindenki annak ta­lálja!) az adófelszólamlási bizottsághoz fordul, ahol hivatkozik arra, hogy a szomszédja, aki ugyanolyan kataszteri tiszta jövedelmű földön gazdálkodik, aki ugyanolyan gazdasági körül­mények között folytatja a gazdálkodását, keve­sebbet fizet, mint ő; (Jánossy Gábor: Minden­napos eset!) ennek eredménye nem az, hogy az Ő adóját szállítanák le, hanem az, hogy a szomszédja adóját emelik fel. (Dinnyés Lajos: Ez a rendszer!) Ezért arra kérem a kormányt, hogy a m'ai súlyos helyzetben fokozottabb mér­tékben szerezzen érvényt annak az elvnek, amely az egyenlő, tehát igazságos tehervise­lésnek" klasszikus formájában már az 1848-as törvényhozásban nyert örökéletű szentesítést. (Helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Mindennél többet várok azonban a kibonta­kozás útjának keresésénél a harmadik mód­szertől,, amely a híd tartó pilléreinek megerő­sítéseiben áll, mert ha erősek a pillérek, egy híd minden rezonábilis terhet elbír. A terme­lésnek minden irányban való istápolásában lá­tom én ezt a pillérmegerősítést, (Ügy van! Ügy van!), a polgári munkásnak abban^ a szinte vallási megbecsülésében, amely egyedül lesz képes bennünket gazdasági életünk mai elesett­2*

Next

/
Oldalképek
Tartalom