Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.
Ülésnapok - 1931-76
Az országgyűlés képviselőházának 76. ülése 1932 május 2-án, hétfőn. 367 volna csinálni augusztusban, ennek a kormánynak első lépéseként, deha elkésett vele, meg kell csinálni most. (Ulaín Ferenc: Tíz hónapja pepecselnek és nem csinálnak semmit!) Igen t. Ház! Az elmúlt hetek egyikén itt volt egy berlini egyetemi tanár, Franz Arlburg, aki a közgazdasági egyetemen előadást tartott: amelynek címe az^ volt, hogy: «Akarat és fantázia a gazdasági életben». Az előadásnak tárgya az volt, hogy abban a rettenetes súlyos gazdasági válságban,-amelyben a világ ma van, valamely ország magát a jobb időkre megmenteni, átmenteni csak akkor lesz képes, ha azok, akik az ország sorsát irányítják, akarattal és fantáziával rendelkeznek. iÉn az igen t. kormánynak p ! rogrammjában, abban, amit eddig végzett, sem a komoly, ehhez a helyzethez mért akaratot, sem a jövő tekintetében semmiféle fantáziát nem látok, és így, bármilyen őszinte elismeréssel vagyok is az iránt a takarékossági szellem iránt, amely a költségvetésben megnyilvánul, és az iránt a jóakarat iránt, amely a kormányban kétségtelenül megvan, a mai súlyos helyzetben bizalmatlan vay gyok a kormány egész közgazdasági és pénzügyi politikája iránt. Ezért a költség-vetést nem fogadom el. (Élénk helyeslés és taps a baloldalon. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik 1 Takách Géza jegyző: Túri Béla! Turi Béla: T. Ház! Rendkívül nehéz helyzetben vagyok, hogy én, aki a gazdasági kérdésekben nem vagyok szakember, egy ilyen szakszerű beszéd után szólaljak fel és előttem felszólalt t. képviselőtársam beszédére néhány megjegyzést tegyek. Annál nehezebb ez, mert hiszen azok a kiragadott aptrólékos részletek és részletkérdések, amelyekkel ő szakszerűen foglalkozott, tulajdonképpen olyanok, hogy azokban majdnem mindnyájan egyetértünk. (Ulain Ferenc: Csak nem csinálják meg!) Csakhogy azt hiszem, hogy a bajok sokkal fundamentálisiabbak, semhogy azoknak a ciradáknak leszedése által, amelyek háztartásunkat, állami életünket díszítik, a bajt meg is tudtuk volna szüntetni. Én is azt mondom, hogy ezek a' cirádák feleslegesek. A baj azonban sokkal mélyebb. Ezt a legjobban mutatja az, hogy ma itt két ellenzéki felszólalás hangzott el—az egyik alaposabb, mint a másik, az egyik inkább politikai horizonton, a másik inkább gazdasági szemszögből nézi a kérdéseket, és hozzátehetjük, hogy mind a kettő konkrét javaslatokkal is jött a kritikán felül és ez a két ellenzéki szónok nem azzal kezdi a beszédét, hogy legalább ellenzéki lojalitással üdvözölné a pénzügyminisztert (Felkiáltások a baloldalon: Nincs is itt!) — vagy a kormányt, mert hiszen képviseli itt a kormányt egy másik tagja — aki egy esztendő alatt 157 millióval szállította le a költségvetést és amikor ezt az igazán nagy munkát elvégezte, mégis azzal a kritikával találkozik szemben, hogy sem a leszállítás nem elég, sem pedig a költségvetésnek nincs meg a realitása a bevételek tekintetében. Ha egy költségvetésnek majdnem egy negyed részét egy esztendő alatt — ha ehhez hozzávesszük azt is, ami a múlt nyáron történt — leszállította egy kormányzat, és mégis ilyen kritikával kell sújtani, akkor látjuk, hogy a helyzet milyen súlyos, s hogy milyen magaslatról kell nekünk az államháztartás számait tekintve lezuhanni. T. képviselőtársaim, bár elismerem, hogy szaktudásuk nagyobb és látókörük e tekintetben aprólékosabb is, tágabb is, higyjék el nekem, mégis az az érzésem, hogy mindazzal a leépítéssel, amelyet követelnek, — így például az autonómiáknak, mondjuk, talán teljes kiküszöbölését a magyar alkotmányos és nemzeti életből, mindazoknak az intézményeknek megszüntetését, amelyeket talán éppen azért tartanak fenn, mert per absolute nem Lehet azokat megszüntetni — azt a temetőt, amelyet éppen sokan kifogásolnak, hogy ez a kormányzat fél esztendő alatt csinálta a leépítésével, az indítványaikkal még nagyobbá teszik. • ' Azt mondja t. képviselőtársam, hogy ehhez nem kell hosszú idő; ott van a francia szanálási, rendezési javaslat, amelynek alapján a szanálásrendeletek tömegével rövid idő alatt meg volt oldható. Ez így van, csakhogy Franciaország nem csonka Franciaország és Franciaországba nem menekült a fajnak, a nemzetnek — hogy úgy mondjam — majdnem az egész intelligenciája. Itt semmiféle komparáció nincs más országokkal s ezért veszem rossz néven, ha csak a kifogásokat és a kritikát mondjuk el a kormányzattal szemben, mert ezzel meggyengítjük az egyetlen reális argumentumot. Hiszen ma a történelmi jogra nem adnak sokat még a nemzetközi jogban sem; a nemzetek közötti véleményben sem hivatkozhatunk mi a népek önrendelkezési jogára, a hatalmas ési fegyverben álló nemzeteket nem hatja meg más, csak az a reális argumentum, hogy itt egy csonka országot, osonka államot hoztak létre a Duna mentén, amiely állam gazdaságilag egy nagy seb egész Közép-Európa testén, olyan seb, amelynek a fájdalmát, szenvedését enyhíteni lehet, de gyógyíthatatlan, ha ennek az országnak jelenlegi politikai határai és egyáltalán az a gazdasági terület, amelyet számára meghagytak, továbbra is így marad. Erre Európa ma ; kezd ráébredni és ma nincs pénzügyi bizottsági genfi jelentés, nincs egy kormánynyilatkozat még Franciaországban , sem pártvezérek vagy kormányférfiak részéről, amelyben ezt ne látnák be. Egyszerre nem tudják ugyan megváltoztatni a mentalitásukat és nem akarják magukat dezavuálni, de belátják, hogy. itt nagy baj történt. Most tehát mi mégis úgy beszéljünk, mintha az a nyomorúság, az a helyzet, amelyben vagyunk, kormányzati intézkedéseknek — elismerem: részben elhibázott, részben sikertelen, de mégis kormányzati intézkedéseknek — volna a következménye? Én csak ebből a szempontból szeretném korrigálni az előttem elhangzottakat, mert én nem tudom a magyar politikában elkerülni azt a circulus vitiosust, hogy egy osonka területen, amely fajunk intelligenciájának nagyobb részével megszaporodott, ezt az amúgy is egészségtelen magyar társadalmi struktúrát még egészségtelenebbé tették. Nekem is az a meggyőződésem, hogy a magyar társadalmi struktúra nem egészséges, a felépítménye sokkal nagyobb, mint amit a gazdasági alapja és ereje elbir. Nem akarom azt a szót használni, hogy: az úri társadalom — de valamiképpen mégis ez a kiütköző jellege (Büchler József: Ez kibuggyan!), amely faji értékünk szempontjából nagyon értékes, a magyar nemzet hivatása szempontjából a múltban és — remélem — a jövőben is jelentős tényező lehet, de szociális szempontból egy csonka országban olyan tehertétel, olyan minden kezet megkötő dolog, hogy ezt nem lehet így tovább fenntartani. De ha azokat az autonómiákat egy radikális reformmal megszüntetem, vagy össze51*
