Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.
Ülésnapok - 1931-71
Az országgyűlés képviselőházának 71. aodik beállításával, amely folyton a pengő értékállandóságára és vásárlóképességére hivatkozik. Ebből konfúzió lesz, mert más az értékállandósága, Bessenyey képviselő úr^ (Bessenyey Zénó: Hallgatom!) és más a vásárlóképessége a pengőnek. Az értékállandóságról külföldi vonatkozásban szintén nem beszélek, hanem beszélek a sokat hangoztatott vásárlóképességről belföldi vonatkozásban. Ez is misztifikáció, t. miniszter úr. (Felkiáltások a jobboldalon: Javul az értéke! —- Zaj.) Igen, javul, én is állítom, hogy javul, de nem az értékállandósága, hanem a vásárlóképessége belföldi vonatkozásban. De miért javul? (Jánossy Gábor: Mert kevés„van belőle!) Nem. Nem ezért javul, t. képviselőtársam, hanem azért, mert a Nemzeti Bank devizapolitikája révén iaz agrárproduktumok exportja annyira lehetetlenné vált, annyira leszálltak az árak, hogy ennek az útján mesterségesen előidéztek egy olosósági hullámot az agrártársadalom terhére, és ezt úgy állítják be a jámbor publikumnak, hogy a pengő vásárlóképessége nemcsak stabil, hanem javul is. (Ügy van! Upy van! Taps a bal- és a szélsőbaloldalon. — Nagy zaj a jobboldalon. — Elnök csenget.) En erre példát is mondok. Példát mondok arra, hogy ennek a devizapolitikának folyományaként saját zsírunkban fogunk a végén belefulladni. (Zaj.) Budapesten például most 70—80 vágón márkázott zsírt tárolnak. Ezt a zsírt nem lehet exportálni, mert a külföldi ár olyan nyomott, hogy csak az esetben lehetne exportálni, ha szabad valutát kapna érte az exportőr; miután azonban nem szabad valutát kap, hanem kényszerárfolyamos valutát, az export lehetetlenné lesz, itt marad a zsír. Mi lesz ennek a vége? Az, hogy idővel a márkázott zsír elveszti belső értékét és az ára belföldön megint leszáll. (Zaj.) Hiszen lehet, hogy az aranypengőteória nem detronizálható, lehet az is, hogy a pengőnek belső vásárlóképessége körüli álláspont elméilietileg is védhető lesz még egy ideig, de viszont az is tény, hogy mindezek mellett folyik itt egy nagy végkiárusítás, amelyet minden vonalon láthatunk, de újból hangsúlyozom, kiváltképpen a mezőgazdasági téren láthatjuk ezt a nagy végkiárusítást. Hiszen a mai 20—30 filléres állatárak, maga az a tény, hogy semmiféle agrárproduktum nem értékesíthető, azt jelenti, hogy itt egy végkiárusítás folyik. Hasonlít ez, de nem azonos azzal az esettel, amikor az infláció idejében a mezőgazdának folyton elrekvirálták terményeit, elrekvirálták rossz koronáért. A vége az volt, hogy a mezőgazdaság fizette a közterhek legnagyobb részét, így közvetve. Ma mi történik? Ma védjük a pengő belső yásárlóképességét. Ügy látom, hogy külső értékállandóságára már á miniszter úr sem fektet olyan különös nagy súlyt, mert hiszen ezzel nem is foglalkozott, tehát belső vásárlóképességére fektet nagy súlyt, és ezért feláldozzuk az agrártermelést. (Ügy -van! balfelől.) Es mindez akkor történik, amikor az országnak agrárjellegű kormányzata van, amikor folyton azt hangoztatják, hogy csak agrárvédelemmel lehet az országot kivezetni a mai súlyos válságból. Agrár védelem, amely ma a földtehermentesítésben kulminál. Ez a földtehermentesítés a legutóbbi hónapokbán, vagy talán a legutóbbi két esztendőben háromszor is itt szerepelt a Ház plénuma előtt. Emlékezni méltóztatnak arra, amikor a gyufakölcsönt felvettük, akkor is azt mondották, hogy ezeknek a pénzeknek nagy része földtehermentesitési akcióra fog ülése 1982 április 21-én, csütörtökön. 61 felhasználtatni. Amikor Wekerle Sándor volt pénzügyminiszter úr a beígért hágai kölcsönelőleget, azt a 85 milliót vette föl, azzal az indokolással, hogy abból hidakat fog építeni, mellékmondatban azt is mondotta, — és ez benne van az akkori törvényjavaslat indokolásában is — hogy a másik részt földtehermentesítési akcióra fogja fordítani. Elment a gyufapénz, elment a hídpénz, a hidakat sem építették meg, és úgy látom, hogy a földtehermentesítési akció is teljesen megakadt. (Zaj a baloldalon.) Ezt azért mondom, mert olvasom, — bár nem tudom, hogy így lesz-e — hogy a mezőgazdaságnak a magyar gépiparral szemben fennálló 60—70 milliónyi adósságát valahogyan rendezni akarják. Helyes, tessék, ha van rá mód, oldjuk meg ezt a kérdést. De megint megijedek, — már én ilyen ijedős vagyok, nem tehetek róla — amikor azt olvasom, hogy az érdekelt gyáripar majd szintén kincstári váltókat fog kapni. Ez is megdöbbentett kissé. De még jobban megdöbbentett az a hír. amelyet ma olvastam. A múltkor, amikor Kertész Miklós képviselőtársam abbeli aggályának adott kifejezést, hogy majd igénybe veszik a Társadalombiztosítónak és a Mabi.-nak is a tartaléktőikéit, akkor azt mondották az itt lévő t. egységespárti képviselők, hogy ez teljesen ki van zárva. Ma meg már azt olvasom, hogy egy akció indult meg, hogy a Társadalombiztosító és a Mabi. tartaléktőkéit, legalább részben, váltsák be kincstári váltókra, (Propper Sándor: Régi nóta a hadikölcsönökkel!) hogy az 50 millióból 40-et átvesznek a nagybankok, a többit pedig vegyék át ezek a szociális szervezetek és intézmények. A bankoknál más a helyzet, mert a bankok itt csak egy közbeiktatott faktor szerepét játsszák, akik továbbadják ezeket a váltókat lombard céljából a Nemzeti Banknak. De mit csinál a Társadalombiztosító? Ennek lombardra nincs szüksége, de nincs szüksége kincstári váltóra sem, (Ügy van! balfelől.) hanem arra van szüksége, hogy nehezen összekuporgatott tőkéjét mindenesetre és minden körülmények között biztosítsa éppen azért, hogy a célt biztosítsa. (Lakatos Gyula: Kincstári jegyben éppen oíyan biztos!) Azt mondja az igen t. képviselő úr, hogy a kincstári váltó éppen olyan biztos, mint a pengő. (Lakatos Gyula: Űgy van!) Koncedálom, egy nézeten vagyunk! (Lakatos Gyula: Ez egyszersmind kritikája az ön kritikájának! — Elnök csenget — Jánossy Gábor: Vagyis biztos mind a kettő! — Sauerborn Károly: A szeszkartell mennyi kincstári váltót fog átvenni? — Zaj.) Elnök: Csendet kérek. Friedrich István: A pénzügyminiszter úr expozéjában visszapillantott . . . (Dinnyés Lajos: Egy fillért sem vesz át a szeszkartell! — Zaj.) Elnök: Kérem, képviselő urak, maradjanak csendben. (Simon András: Ki a szónok?) Friedrich István: ... a múltba is. És itt Tomcsányi t. képviselőtársam ne vegye tőlem rossznéven, hogy én is visszapillantok most a múltba, mert azt méltóztatott mondani, hogy hagyjuk abba a múlt firtatását. A pénzügyminiszter úr visszatekintett két nagy fázisra^ az ő szereplésével kapcsolatban. Erre én bátor volnék bizonyos megjegyzéseket tenni. Azt mondotta a pénzügyminiszter úr, hogy nagy munkát végzett akkor, amikor a népszövetségi kölcsön körül tevékenykedett. Nekem eszem ágában sincs a pénzügyminiszter úr szerepének, vagy érdemeinek leszállítása, azonban megint objektíve — mert ez nekem kötelessé-