Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.

Ülésnapok - 1931-78

464 Az országgyűlés képviselőházának ben nem bízom! — Friedrieh István: Például ugyebár tudjuk, hogy a mátrai szanatóriumnál, Albertfalvánál a cölöpöket is ellopták! — Elnök csenget. — Bródy Ernő: A Bethlenudvarnál mi történt? A Vass-udvarnál mi történt?) Folytonosan halljuk itt a nyilatkozatokat arról, (Simon András: Tiszáról beszél! — Zaj.), hogy a magyar nép. mennyire el van adósodva. (Rassay Károly: A pénzügyminiszter úr mondja! — Eckhardt Tibor: Milyen jó dolgunk van! — Zaj.) A pénzügyminiszter úr ugyanazokat a számadatokat mondotta, amelyeket én mondok. Igen t. uraim, nem a szöveg, hanem a melódia a fontos s az urak más melódia mellett fújják néha ugyanazt, amit ml mondunk és néha egy kis nüanszkülönbség miatt úgy tűnik fel, mintha mi ellenségek volnánk. (Bródy Ernő: Jól megy itt a magyaroknak! Nagyszerű!) Igen t. képviselőtársam,, a magyaroknak sokkal jobban menne, ha segíteni akarnának egymáson és nem improduktív kritikával, hanem produktív segíteni akarással cselekednék ezt. (Bródy Ernő: Beruházással és kiruházással! — Egy hang jobbfelöl: A képviselő úrnak, úgylátszik, jól megy!) T. képviselőtársam, én ezekben a kérdésekben nem vagyok szakértő. Csak igen rövid időt töltöttem a köztisztviselői pályán a honvédelmi minisztériumban. (Éljenzés a jobboldalon. — Friedrich István: Elég kár, hogy leépítették! Mi nem akartuk! Miért építették le?!) Onnan könnyű szívvel jöttem el. mert én ott rosszabbul éreztem magamat, mégpedig azért, mert mindig az volt az érzésein, hogy azoknak a nagy követelményeknek és kívánalmaiknak, amelyeket egy nemzet jogosan táplálhat a maga honvédelmével szemben, nem tudunk eleget tenni. (Ka s sa y Károly: Ez fájdalmas, de be kell látni! Mi is sajnáljuk, de be kell látni! — Bródy Ernő: Rendes ember! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! (Friedrich István: Senki nem volt ön ellen! Meg kellett volna hagyni állásában!) Lázár Andor: Említettem, igen t. Képviselőház, hogy azt állítják, hogy a magyar nemzet el van adósodva. A magyar nemzet nincs eladósodva nagyobb mértékben, mint más külföldi állam. (Friedrich István: Csak képtelen fizetni!) Nálunk más óriási hiiba van: a magyar nemzeti vagyon nem rentábilis, a magyar nemzeti vagyon jövedelmezősége aránytalanul kisebb, mint azoknak a tartozásoknak kamatlába, amelyek bennünket terhelnek- (Ügy van! — Egy hang balfelől: Rendben van, együtt vagyunk!) Azokban a kamatokban, amelyeket a magyar nemzet adósságai után fizet, kétségtelen, hogy — üzleti nyelven beszélve — nagy rizikó-prémium van. Ez természetes is. Óriási rizikó-prémium van bennük, mert hogyan volna lehetséges ez másképpen akkor, amikor Anglia most egy 60 millió fontos államkölcsönt bocsátott ki 3H%-os kamatozással és az Angol Bank hitelkamatlába 3%, Svájc pedig most konvertálja adósságait 150 millió frankos új kölcsönnel 3H%-os kamattal. Igen t. uraim, a hitelező megelégszik 3%%-kal, ha megkapja. Nekünk semmi mást nem kell vitatnunk, csak azt kell mondanunk: te hitelező, te kikötöttél egy nagy rizikó-prémiumot, te ebbe 'belekombináltad, hogy veszíthetsz nálam. (Gróf Hunyady Ferenc: Pontosan így van! — Friedrich István: Szószerint így van!) Bocsánatot kérek uraim, ime megint azt mondom: mindig a nüanszkülönbség. (Friedrich István: De ez nem a «col nix» elve! (Derültség.) Nem az, hogy 78. ülése 1932 május U-én, szerdán. nem fizetek!) Ez olyan gazdasági elv, amelyet minden komoly tárgyalásnál komoly argumentumként érvényre lehet juttatni. (Helyeslés balfelől.) Erről a kérdésről nem akarok többet beszélni, mert mint a kormánypárthoz tartozó képviselő, tartozom azzal a felelősséggel, hogy talán ne mondjak olyan dolgokat, amelyek a kormányt későbbi esetleges tárgyalások során kellemetlenül érinthetnék. (Bródy Ernő: Miért ne? Szokás! Lehet egészen nyugodtan! — Szilágyi Lajos: Ne destruáljon, Bródy képviselő úr! Állandóan destruál!) Méltóztassanak még megengedni azt, hogy pár szót szóljak a magyar nemzeti vagyon rentabilitásának kérdéséről, mert hiszen igen t. uraim, ez a mi szerencsétlenségünk. A mi tartozásunk a nemzeti vagyonnak talán 12, vagy 14 százaléka; nem lehet ezt pontosan megállapítani, mert, ha pengőben vagy aranyban fejezzük ki az értékét, annak vásárlóképessége az utóbbi időben olyan változásokon ment keresztül, hogy a nemzeti vagyont valahogy számmal kifejezni egyáltalában nem lehet. Hiába próbáltam, nem tudnék erre nézve kulcsot. Nemzeti vagyonunk részbeni improduktivitásának vagy csekély rentabilitásának főoka a forgótőke nagymértékű hiánya. Méltóztassanak megengedni, hogy én, akit egy bizonyos — mondjuk — munkában eltöltött múlt, agrárkapcsolatokhoz fűz, mégis azt állítsam, hogy az ingótőkének az a sokszor üldözésszerű támadása, amely ebben az országban hallható, azoknak árt legjobban, akik azt hiszik, hogy ezzel jót cselekszenek. Hiszen az agrártársadalomnak van elsősorban szüksége forgótőkére s az egész magyar nemzeti vagyonnak van szüksége arra az ingótőkére, amelyet támadásokkal nem lehet becsalogatni ebbe az országba. (Ügy van! Ügy van!) Nekünk azt a tőkét itt valamennyire békében kell hagynunk, mert szükségünk van rá. (Friedrich István: Ügy van!) Hogy állíthatja valaki azt, hogy annak az ingótőkének nálunk olyan jó sora van? Hiszen, ha jó sora volna, idejönne, itt volna. De hát hol van? Nincsen. Igen t. uraim! Legyünk mérsékeltek ezeknél a kijelentéseknél, mert Magyarországnak szüksége van arra a forgótőkére. (Ügy van! Ügy van!) Vigyázzunk, kicsit gondoljuk át, amit mondunk, ne beszéljünk moratóriumról akkor, amikor hitelt akarunk kérni, mert ez a két fogalom nem egyeztethető össze. (Friedrich István: Nem megy ëssze!) A gazdasági életben elhangzó nyilatkozatok néha olyan paradoxonokat tartalmaznak, mint a tűz és a víz és az emberek egy szájból képesek azt kimondani. Ez árt nekünk a legtöbbet uraim, mert ez teszi velünk szemben bizalmatlanokká azokat is, akik ennek a nemzetnek gazdasági belátásában és jövőjében talán hajlandók volnának bízni. Elmondottam az előbb, hogy a magyar nemzeti vagyon milyen változáson ment keresztül az elmúlt 10—12 év alatt. Tudom, hogy milyen nyomorúságban vagyunk, — mert, igen t. uraim, mi nyomorúságban vagyunk — nálunk még a legmagasabb társadalmi osztályok is olyan lecsökkentett kultúrigényekkel élnek, hogy ahhoz foghatót a külföldi országokban a magasabb társadalmi osztályoknál nem ismernek. (Friedrich István: így van!) Mi karitatív akciókkal sohasem fogunk segíthetni ezen a bajon. En, aki utóvégre elég sokat foglalkoztam ilyen karitatív akciókkal, — hiszen 20 esztendeje vagyok alelnöke a protestáns patro-