Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.

Ülésnapok - 1931-77

39Ö Az országgyűlés képviselőházának túan szubjektív intelmeit figyelembe nem venni. Ha már most azt vizsgálom, hogy a múlt tapasztalatai után a most előterjesztett költségvetés mennyiben jelent változtatást a múlttal szemben, mennyiben vonta le a mostani kormány a múlt tanulságait, akkor legyen szabadi mindenekelőtt egyet megállapítanom. Én készséggel elismerem, hogy az a költekezési készség, az a politikai hangulatkeltésre alkalmas alkotásvágy nem jellemzi a mostani kormányt. A takarékosság szempontjainak érvényesülése kétségbevonhatatlanul jelentkezik a most előterjesztett költségvetésben. Ha azonban én ezen túlmenően azt is vizsgálom, vájjon ez a jószándék, a takarékosságnak ilyen formáiban való érvényesülése jelenti-e lényegében azt a változást, amelyre a multak tapasztalatai nyomán és a jelen elengedhetetlen parancsa alapján nekünk feltétlenül szükségünk van, akkor itt azt kell megállapítanom, hogy Korányi Frigyes báró pénzügyminiszter úr ebből a szempontból folytatja elődei politikáját, ő is elsősorban pénzügyi szakember, elismerem: kiváló, kitűnő fiskus-pénzeimber, akinek azonban a magángazdasági élet követelményeivel szemben, legalább, amint a költségvetésiből és az azt kísérő expozéjából megállar píthatom, szintén nincs meg az igazi érzéke. Az ő expozéjából még mindig nem csendül ki a magángazdaságnak i.VÁ cl követelménye, 'hogy az államháztartás egyensúlyának biztosítása, a valuta stabilitása, mind-mind elméleti elképzelés mindaddig, amíg itt nem találjuk meg azokat a módozatokat, amelyek a magyar termelőélet folytatólagosságát, a magyar termelőélet regenerálását teszik lehetővé. Ha az előterjesztett költségvetést ezen általános elvi szemponton kívül bírálat tárgyává teszem, mindenekelőtt egy alaki szempontból kell kifogást emelnem. A mai időkben fokozatosan érvényesül az az elv, hogy nincs veszélyesebb a pénzügyi életben, mint a titokzatosság. Márpedig akár; milyen lelkiismeretesen akarja egy képviselő ezt az előterjesztett költségvetést tanulmányozni, akármennyire megvan benne a jószándék, hogy nem kritika okából, hanem alkotáskészségéből folyólag érvényesítse azokat a szempontokat, amelyeket a költségvetés körül órvényesítendőknek tart, erre emellett a költségvetési renfdíszer mellett, amellyel ma még' találkozunk, igen kevés lehetősége van. Nehéz, sok-sok millióra menő tárgyi kiadások, amelyek voltaképpen legalkalmasabb területet jelentenek arra, hogy a gyakorlati ember meglássa, a megtakarítás lehetőségét, kumulálva szerepelnek ebben a költségvetésben és az ember találgatva, tapogatózva: 'hozzászólhat a kérdéshez, de lényegbe vágó kritikát e tekintetben nem mondhat. De nemcsak ebből a szempontból kell a költségvetést formálisan bírálat tárgyává tennem. Az én megítélésem szerint — és ezt már előttem szólott több képviselőtársaim is szótvátette — ez a kölségvetés nem felel meg a költségvetési budgetjqg azon alapelőírásának sem, hogy a költségvetésben az előrelátó pénzügyminiszter a bevételeket lehetőleg pesszimizmussal köteles beállítani. Ennek a kötelességnek az érvényesülése jelenti azt, hogy minden konszolidált államban, minden konszolidált költségvetésben a költségvetéssel szemben a zárszámadások azt szokták igazolni, hogy a bevételek az előirányzott összeget meghaladják, amivel szemben, sajnos, attól tar77. ülése 1932 május 3-án, kedden. tok, hogy nem a pénzügyminiszter úrnak volt igaza, midőn a bevételeket előirányozta, hanem azoknak, akik kétkedésüket fejezték f ki abban az irányban, hogy csak megközelítőleg is be fognak-e folyni ezek az előirányzott öszszegek. T. Ház! De ezeken a formai dolgokon túlmenően tartalmilag is igen lényeges megjegyzéseket kell, hogy fűzzek az előterjesztett költségvetéshez abból a szempontból, hogy természetesen keresem azt a lehetőséget és kérésen azt a kiutat, amely a pénzügyminiszter úr toudgetbeszedével szemben sokkal gyakorlatibb megoldási lehetőséget nyújt. A pénzügyminiszter úr expozéjában bajainkkal foglalkozva rámutatott arra, hogy a megcsonkított ország átszervezése olyan nagy feladat, amely a mai viszonyok között súlyos áldozatok nélkül nem hajtható végre. Eher Antal t, képviselőtársam és igen t. barátom tegnapi beszédében konkrét területekre mutatott rá, ahol máról holnapra gyakorlati jelentőségű eredményeket lehetne elérni. En azonban generálisan bátor vagyok megjegyezni, hogy a magyar költségvetés átszervezési folyamatának nem ma következett be^ az aktualitása. Aktuális volt ez már hoszszú évekkel ezelőtt, amikor a magángazdasági helyzet ennek a munkának az elvégzését még sokkal inkább lehetővé tette volna, amikor nem volt egy elméleti megállapítás, hogy a közigazgatásban feleslegesen alkalmazott és ma kenyértelenné nehezen tehető embereknek a magángazdaság területére való átvezetése lehetséges és ennek megvan a gyakorlati jelentősége. Ha ebből a szempontból nézem a költségvetést, akkor tárgyilagosan megállapítom azt, hogy egy-egy állami alkalmazottra átlagban jutó fizetés, — amely körülbelül 2300 pengőnek felel meg, — nem az az összeg, amelyet sokallani lehetne. (Éber Antal: Bizony nem!) Hiszen ez az összeg alatta marad annak az összegnek, amelyet Angliában adómentes létminimumnak állapítanak meg. Ellenben, ha számszerűleg nézem az állami és közületig adminisztrációra szorított tisztviselők létszámát, akkor arra a megállapításra kell jutnom, hogy a magyar termelő élet ennyi szabályozó, ennyi adminiszráló embert eltartani nem tud (Ügy van! bal felől.) és helyes, egészséges állapotot csak akkor fogunk tudni elérni, ha ezeket az embereket az élet produktív területeire fogjuk átvezetni és a megmaradókat a mainál sokkal jobban fizetjük. Méltóztassanak megengedni, hogy kijelentsem: én a költségvetés átvizsgálásával kapcsolatban egyetlen egy területen sem találtam — itt érthetetlen módon már részletez a kölségvetés — olyan individuális fizetést, amelyre a közvéleményben elharapódzott «mamniut" jelzőt alkalmazni lehetne, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs; itt az ideje annak a szervezeti átalakulásnak, amelyet úgy jellemezhetnénk, hogy úgy reprezentálásban, mint adminisztrációban, mint rendtartásban maximálisan fenntartani csak azokat szabad, amelyek a termelő élet biztonsága és folytonossága szempontjából szükségesek, minden egyebet pedig le kell építenünk, de főként és elsősorban le kell építenünk azokat a közületi alakulatokat, amelyek fenntartása nemcsak az adózó polgárok adófilléreinek fölös elvonását jelenti, hanem a gazdasági tudomány kicsúfolásaként az adózó polgárság áldozatából felesleges és gazdaságilag semmiképpen sem helyeselhető versenyt jelentenek. (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Nemcsak a közüzemeknek, ha-