Képviselőházi napló, 1931. IV. kötet • 1932. január 14. - 1934. február 24.

Ülésnapok - 1931-47

198 Àz országgyűlés képviselőházának 4-7, vannak az emberek és melyek voltak azok az indító okok, amelyek arra késztettek, hogy közvetlenül, személyesen — ismétlem — a közigazgatási hatóságokkal való érintkezés útján is meggyőződjem a való tényállásról. A levél itt van nálam, aláírták pár százan, minden oldalát teleírták nevekkel. Ez a levél a következőket mondja (Olvassa): «Éhezünk, fázunk, nyomorgunk és segítség nincs és reményünk sincs egyelőre, hogy ezek csak részben is megszűnjenek, mert hiába ostromoljuk szüntelen kérdésünkkel a helyi hatóságokat, süket fülekre talál kérésünk. 1931. december 20—22-ikén kaptunk fejenként hat kilogramm lisztet. Azóta eltelt 44 nap és még mindig nem kaptunk többet. Hogy miért nem, arra az a felelet, hogy még nem érkezett meg a szükséges búza. Kérdezzük, hogy lehet hat kiló lisztből 44 napig és még tovább megélni és mindaddig, míg csak nem adnak kenyeret enni. Annak, kinek legalább egy kilogramm kenyér kell, még más egyéb táplálkozás is szükséges, élelmiszer is. De nekünk azok sincsenek, nincs semmink isem. Olyan esetek vannak, amikor napokon keresztül kalarábét és más effélét eszünk és ennénk, ha volna az is, de az is elfogy és elfogyott. Mi lesz velünk? Nem bírjuk tovább! Nem bírjuk az éhséget és nyomorúságot tovább, mert mi nem ezt érdemeljük, mert mi élni akarunk Kérdezzük, hogyan lehet 17 deka kenyérrel hazaszeretetet gyermekeinkbe nevelni, amikor azt látjuk, hogy még erre is érdemtelennek minősítenek bennünket, mert azt mondják, aki nem dolgozik, ne is egyék! De amikor el kellett menni a háborúba, akkor nem azt mondották. Mi most sem vagyunk mások, mint (Zaj a jobboldalon.) akkor voltunk és mégis a legminimálisabb életfentartásunk sincs biztosítva. Nem törődik velünk senki, de ha a rettentő nyomorúságunkban mégis szólani merünk, zaklatásban van részünk. Pedig ha azok, kik ezt a lassú, éhhalálhoz vezető, könyöradománynak is rossz inségakciót megszavazták, vennének maguknak annyi fáradságot, hogy nyomortanyáinkon szétnéznének, talán másképpen gondolkoznának, de még a községi elöljáróság sem vesz magának annyi fáradságot, hogy ezt megtekintse. Kérdezzük, mivel érdemeltük meg ezt a rettenetes büntetést, mert annak kell, hogy minősítsük, mert a fegyházakban az apagyilkosoknak is a testi épségéről, táplálkozásáról megfelelően gondoskodnak, mert a^ reggelihez több kenyeret kapnak, mint mi egész napra. Kérdezzük, miért kárhoztattak bennünket dologtalanságra és éhezésre, mikor mi élni akarunk és borzalmas nyomorúságunk feneketlen tengeréből segítségért kiáltunk, míg nem késő «munkát, kenyeret»; nekünk nem könyöradomány kell, hanem becsületes munkáért becsületes emberi megélhetés, hogy érezzük mi is emberi mivoltunkat, nem pedig azt, hogy állatok vagyunk. Azokhoz szólunk, akik nem akarják megérteni a tobzódó emberi nyomorúságot, hogy segítsenek, hogy ne kelljen emberi mivoltunkból kivetkőzni, mert nem bírjuk tovább. Akkor, mikor már kartell, bank, ügyvéd, adóprés az utolsó csepp vérünket is kiszívta, nincs mit tegyünk, nincs kihez forduljunk, nem akar bennünket megérteni senki. Pedig talán jó lenne, ha reánk is gondolnának néha és jusson eszükbe, hogy nemcsak kartell, bank, ügyvéd és adóprés van ebben az országban, mi is itt vagyunk, a dolgozó tömegek százezrei és milliói is, akiknek legszentebb joguk az élni ülése 1932 február 11-én, csütörtökön. akarás. Az éhség félelmetes erővel kopogtat viskóink ajtajain, kezünk ökölbe szorul, mi lesz velünk? «Nem bírjuk tovább!» Olyan tragikusan hatott rám ez a panaszos irat, amikor megkaptam, hogy rögtön vonatra ültem és elmentem. Több mint tizenöt községet jártam össze, ahol, ismétlem, nemcsak az emberekkel közvetlenül érintkeztem, hanem érintkeztem ia közigazgatási hatóságok legmagasabb fejeivel is, hogy teljes és tökéletes információt szerezzek arra nézve, hogyan is állunk kint a perifériákon ezzel az inségakcióval, Balmazújvárosba mentem el először. Azt mondotta nekem a közigazgatás feje, hogy nézzek ki Daruújtelepre. Kimentem Daruújtelepre, ahol több mint 300 ház van, munkásházak, ahol — nem akarom minősíteni azokat, akik erre a telepre építettek — borzalmas már a látása is ezeknek a telepeknek. Hogy ne feleljék nekem, hogy frázis az, amit mondok, csak úgy a jegyzeteimből olvasom fel, amit láttam. Bácsi András lakik az egyik házban, van hét gyermeke, köztük a legidősebb tizenhároméves. Az asszony a kuckóban ül. körülötte vannak ta félmeztelen és vézna gyermekek. Tudakozódom utána: miből élnek? Azt mondják, hogy a többiek, a nyomorúságban élők gyűjtenek nekik könyöradományt,

; ebből kaptak kukorica- és egyéb lisztet és ebből tartják fenn magukat ebben a pillanatban. Tar István rozoga hajlékában ugyancsak hét apróság van; szánalmas, amint az ember reájuk néz; nincs cipőjük, nincs ruhájuk, ott ülnek a padon. Üres a sublót, amelyet megmutogatnak és nincs egy darab kenyér a háznál. Sós Imrééknél négy gyermeket találtam, akik ugyanilyen körülmények között vannak. R. Tót József éknél hét gyermek van abban a rettenetes kalyibában, amelyben a bűz kiállhatatlan. Varga Lajosoknál ugyancsak öt gyermeket találtam. Es így tovább. A legkétségbeejtőbb a helyzet, uraim, ott, ahol nincs kenyér, nincs ruha és nincs reménység se arra, hogy ezt megszerezhessék. Kérdezem tőlük: mi van az inségakcióval? Elképednek; az inségakciónak csak hírét hallották, az újságokban olvasták, mert egyébként az inségakciónak itt nyoma is alig van. borra megyek végig Bihar megyében, végigmegyek Hajdúmegye egy részén, elmegyek Békés megyébe és amikor végigjárom a falvakat, furcsa kép bontakozik ki előttem, ismétlem, az emberekkel és a közhatóságokkal való közvetlen érintkezés útján. A közhatóságok arra hivatkoznak, hogy a földmívelésügyi miniszter úr annak idején kiadott egy rendeletet, amely szerint az inségakció keretében az arra rászoruló családoknak tíz kilogrammig terjedő búza utalható ki havonta, vagy pedig ennek megfelelő lisztadag, ezt azonban csak teljesített munka ellenében utalhatják ki. Amikor kérdezem a közhatóságoktól: mit csinálnak most a nyomorgó emberekkel, azt a felvilágosítást kapom: kérem, mi nem tudunk munkát adni az embereknek; ha pedig nem tudunk munkát adni nekik, akkor nem vagyunk jogosultak a fennálló rendelkezések szerint segélyezni az embereket. S van egy furcsa jelenség, amelyet például Biharban tapasztaltam. Azt mondotta az alispán úr: 15 konyhát állítottunk fel az egész vármegye területén, hogy a magukkal tehetetlen rokkantakat és nyomorgókat korlátolt számban táplálhassuk a tél folyamán. Meglátogattam ezeket a konyhákat, amelyeket ott lent kommunista-konyháknak neveznek, mert azt mondják... (Leszkay István: Ez nem