Képviselőházi napló, 1931. IV. kötet • 1932. január 14. - 1934. február 24.

Ülésnapok - 1931-45

94 Az országgyűlés képviselőházának 4$. nem mondom, az a devizapolitika is előidézi, amelynek egyik fő bűnöse maga a kormány. Ha már a transzfermoratóriumot nem rendelték el idejében és ennek következtében 90.5 millió pengő értékű külföldi valuta kiszivárgot az országból, legalább most kellene minden kölosonfizetést megszüntetni, vagy a kölcsönfizetéseket megszorítani. E helyett azt látjuk, hogy a külügyi bizottságban nyíltan tárgyalták, — amit eleinte próbált a kormány valamennyire cáfolgatni, de végül mégis kénytelen volt beismerni — hogy ugyanakkor, amikor a legszükségesebb nyersanyagokra és félgyártmányokra nem áll valuta rendelkezésre, 600.000 svájci frankot átutaltak az optánsoknak. Annak ellenére, hogy ez a követelés a Hoover-egyezmény alá esik, tehát ezt megfizetni nem kellett volna, — amint a szomszéd államok sem fizetnek a kasszába éppen a Hoover-egyezmény miatt semmit sem — mégis abból a szűkös valutamennyiségből, amely a Nemzeti Banknak rendelkezésére áll, a kormány 600.000 svájci frankot utalt ki erre a célra. (Folytonos zaj a jobboldalon.) Az idő nem engedi meg, hogy ennek a kérdésnek politikai részével foglalkozzam. Csak reá kívánok mutatni arra, hogy olyan társadalmi réteg szükségletére utalták át ezt a 600.000 svájci frankot, amely vagyoni helyzeténél, az országra való befolyásánál fogva nyugodtan várhatott volna olyan időkre, amely időkben a magyar államnak valamelyes összeg rendelkezésére áll. (Kabók Lajos: A miniszterelnök kiutalta önmagának.) Most, amikor tízezer számra idéz elő munkanélkülieket a yalutaellátás hiánya, ezekben a katasztrofális időkbon bűn volt a kormány részéről ezt a 600.000 frankot az optánsok részére átutalni. De nemcsak az optánsok részére átutált 600.000 svájci frank irritálja és háborítja fel a közvéleményt, hanem azok a hírek is, amelyek a társaságban kézen-közön forognak. Egy Halmos Károly nevű úrnak el kellett mennie valami galamblövészetre, — azt hiszem agyaggalamblövészetre — Montecarlóba, hogy a magyar színeket képviselje. Ö megkapta az ehhez szükséges francia valutát. Méltóztassék elhinni, hogy nem 50 pengőről volt szó, hanem ennél sokkal nagyobb összegről, 12—15—16.000 pengőről beszélnek, amit ez az úr^a Nemzeti Banktól megkapott egy előkelő kormánypárti férfiú közbenjárására. Nem felháborító-e, hogy amikor iparosok, kereskedők, gyárosok tueatszámra állnak a Nemzeti Bank irodájában és egymás tyúkszemét taposva rimánkodnak, könyörögnek pár pengő valutáért, hogy üzemüket fenntarthassák, ugyanakkor azt látjuk, hogy agyaggalamblövészetre kitutalnak többezer francia frankot. (Jánossy Gábor: De igaz-e*?) Olvassuk az újságokban, hogy Bethlen István volt miniszterelnök külpolitikai extraturra utazott. Elhihetik az urak, hogy nem 50 pengővel utazott el Kómába, nem 50 pengővel tette tiszteletét a Duce-nél és nem 50 pengővel tette tiszteletét a lelki rendőrség világi főnökénél. Tisztelt Képviselőház! Ezek a körülmények természetesen irritálják és bántják a közvéleményt. De ebben a vonatkozásban kénytelen vagyok még valamire rámutatni. Mi évekkel ezelőtt sürgettük ezekről a padokról külügyi képviseleteink csökkentését; ezekről a padokról ostoroztuk azt a hallatlan pazarlást, amelyet a magyar kormány a külügyi képviselet körül elkövet. Minden országban követség, minden országban a követség és konzulátus megfelelő nagy létszáma képviselte a szegény Magyarországot. Ha van bőven pénz, akkor is ülése 19SÊ február 4.-én, csütörtökön. kár pénzt ilyen célokra kiadni, akkor is a legélesebben kifogásolnók azt, hogy ilyen haszontalan parádéra, tisztára reprezentációs célokra az ország pénzéből költsenek, de különösen kifogásoljuk ma, amikor az ipar fenntartásához szükséges valutával nem rendelkezünk, amikor műhelyeket, gyárakat kell becsukni, s amikor a munkások ezreit kell elbocsátani, mert nines valuta. Hogy ilyen körülmények között fenntart a magyar állam egy hatalmas külügyi apparátust, amely milliókat emészt fel egy esztendőben és amelyet külföldi valutában kell fizetni ennek a szegény, mondhatnám — bántó él nélkül mondom — koldus országnak: ez olyan hallatlan pazarlás, amelyet soká kibírni nem lehet. Ha ez a mi külügyi képviseletünk ezért a horribilis öszegért, amelybe az országnak r kerül, valamit teremtene, barátságos, békességes kereskedelmi egyességeket kötne, ha ennek a mi külügyi képviseletünknek valami hasznát látnók az ország közgazdasági életében, akkor* ha nehezen is, de valahogyan bele tudnánk nyugodni abba, hogy a magyar állam fenntart égy hatalmas apparátust, amely ma óriási öszj szegeket emészt fel, amelynek; t azonban látható és a közgazdasági életben érezhető haszna vajmi kevés van- Ennek a feltevésnek azonban éppen az ellenkezője áll meg. A mi diplomatáink majdnem kivétel nélkül, sőt nem majdnem, hanem kivétel nélkül erősen jobboldali beállítottságú urak. Annakidején, amikor ezt kifogásoltuk, akkor a kormány résizéről az az ellenvetés hangzott el, hogy azért kell jobboldali beállítottságú urakat küldeni, mert hiszen azok a kormányok, amelyekhez akkreditálva vannak és amelyeknél működnek, szintén jobboldali beállítottságúak. Nos, ezek a híres urak, ezek a zsinóros Hitlerek — akár Németországban, akár Franciaországban, akár Csehszlovákiában, akár másutt keressük őket — régen bebizonyították teljes tehetetlenségüket közgazdasági téren és a legminimálisabb dolgot sem tudták elintézni. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt! Malasits Géza: Mély tisztelettel" kérek 15 perces meghosszabbítást. Elnök: Kérdem a t Házat, méltóz1»atnak-e a kért meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadja. Malasits Géza: Állításom bizonyítására itt van egy pár apróság. Például nagyon jelentéktelen dolog a seprő. Az ember nem hinné, hogy a magyar cirokseprőipar több száz munkást és munkásnőt foglalkoztat és a magyar cirokseprőnek piaca főleg Franciaország, Belgium, Hollandia és részben Németország. Egészen a valutazárlatig Franciaországgal semmi bajunk nem volt, vidáman ment ki minden héten pár vágón seprő. (Peyer Károly: Pedig idehaza mennyi kellett volna! — Derültség.) A valutazárlat óta Franciaország egyszerűen elfojtotta a magyar áruk bevitelét, mondván: ha Magyarország nem vesz tőle parfőmöt, nem vesz tőle pezsgőt és konyakot, akkor ő sem hajlandó Magyarországtól seprőt és egyéb iparcikkeket venni. Ha megnézzük a kereskedelmi forgalom statisztikáját, azt látjuk, hogy mi lényegesen többet szállítunk ki Franciaországba, mint | amennyit Franciaország' nekünk szállít. Ba rátságos, békességes, kereskedelem diplomáciai megállapodásokkal el lehetett volna a franciáknál érni azt, hogy azt a pár tucat vágón j seprőt engedjék be és ennek fejében esetleg beengedtünk volna mi is valamit» . ha .már