Képviselőházi napló, 1931. III. kötet • 1931. november 26. - 1934. december 22.

Ülésnapok - 1931-33

190 Az országgyűlés képviselőházának a harmadik pedig csak morzsákat kap (Pakots József: Vagy semmit!) és egy másik pedig, semmit. Az ekképpen Összeülő -parlament, ha nem is fog tudni több kenyeret adni, de egyenlő darab kenyeret fog adni a nemzet minden fiának! Ez az egyenlő darab kenyér lehet csak a biztos alap, a biztos fundamentum a magyar jövő számára. A jelentést nem fogadom el. (Élénk helyeslés és taps a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Takács Géza jegyző: Somogyi Béla! Somogyi Béla: T. Képviselőház! Ha visszatekintek az alig elmúlt egypár esztendőre, amikor a kormány még két kézzel szórta a nemzet megmaradt örökségének roncsait, önkénytelenül kényszerülök megállapítani azt, hogy itt a Házban a falu és a mezőgazdaság érdekében elhangzott beszédek alig keltettek fel érdeklődést. A beruházott milliókból, az iskolákat kivéve, alig egypár fillér került a falura. A meghozott törvények és rendeletek úgyszólván kivétel nélkül a város, a városi polgárság és a nagyipar érdekében láttak napvilágot. A falunak színmagyar lakossága mintha nem is lett volna, mintha csak a nemzetnek egy kis rétegét érdekelte volna a mezőgazdaság, és a bankzárlatnak kellett jönnie, hogy az általános összeroppanás alkalmával a külföldi kölcsönök kamatesedékességén keresztül lássák meg az illetékesek azt, hogy van ebben az országban hatmillió ember, hatmillió ízig-vérig színmagyar, akinek még a legvadabb osztrák önkény alkalmával sem volt olyan elnyomatásban része, mint az elmúlt évek alatt. T. Ház! A nemzetnek ez a része már megszokta^ a mostoha sorsot. A nemzetnek ez a része már megszokta, hogy feléje csak akkor tekintenek a nemzet vezetői, ha nagyon nagy baj van. Megszokta azt, ^hogy az Úristen őt azért teremtette, hogy a várost kiszolgálja, a drága ipari cikkeket összevásárolja és a várost potom pénzen élelmezze, különösen pedig háború esetén a katonákat szolgáltassa. Kettőt még nem szokott meg ez a nép: a nyomort és az éhséget. Elszorul a szívem, ha látom, hogy Doberdó, Volhynja és Assiago világszerte csodált hősei, az ezeréves magyar virtus megtestesítői rongyokba burkolva, korgó gyomorral ténferegnek földeeskéjükön és várják azt a rettenetes pillanatot, amikor belép az az úr, aki a magyar állam nevében, de a külföldi hitelezők megbízásából viszi el az ősi földet a talpuk alól. A világháborút, mint mondani szokás, nem katonáink vesztették el. Mi megtettünk mindent, éheztünk, nyomorogtunk, csodákat műveltünk, az ellenséges metropoliszok falai alatt állottunk az összeomláskor. Azt mondották, hogy a vezetőség a hibás. Ezt a gazdasági világháborút ugyancsak nem a katonáink vesztették el, nem mi vesztettük el. Mi megtettünk mindent, éjt napnallá téve dolgoztunk, küzdöttünk, szenvedtünk és munkálkodtunk az istenadta magyar erővel, szorgalommal és tehetséggel, mégis pusztulás lett az osztályrészünk. Ennek is a vezetőség volt az oka. A kormányzat, amely a többtermelés, a belterjes gazdálkodás, a magnemesítés és más egyéb könnyelműen kidobott jelszavakkal belevitte a tudatlan, jóhiszemű népet olyan ipari beruházásokba, amelyeket az nem volt képes elbírni anyagilag. Másrészt ugyanakkor olyan drága, pénzt bocsátott rendelkezésére, amelynek kamatait a mezőgazdaság sohasem lett volna képes elviselni. Papír és ceruza kérdése volt. matematikai S. ülése 19S1 december 4-én, pénteken. pontossággal ki lehetett számítani, hogy mikor fog tönkre menni a nemzetnek ez a legértékesebb osztálya. Nincs még egy ország a világon, ahol a falut a várostól olyan áthidalhatatlan szakadék választaná el, mint nálunk; nincs még egy ország, ahol a falu annyira aránytalanul több terhet viselne, mint nálunk; s nincs még egy ország, ahol a parasztság olyan türelmes és a várossal szemben — mondhatnám — olyan megalázkodó volna, mint nálunk. Nálunk a falu sorsát mindig a város intézte, annak meghallgatása nélkül. A város politikailag hazardírozott, szült az őszirózsás forradalomtól a nyakigeladósodásig mindent, és a végén jött a falu és jóvátette azokat a hibákat, amelyeket a város elkövetett. A hál elismerés erre mindig csak az volt hogy egy jlarabig divat volt kisgazdapolitikát folytatni. Emlékezzünk arra, hogy már 1919-ben. a kommün után is divat volt kisgazdának lenni egy darabig, úgyhogy herceg Esterházy is kisgazda lett. A végén felváltotta ezt a^kisgazdapolitikát a kartellek és inarok politikája. Ma ismét nagy baiban lehetünk, mert úgy látom, hogy megint a kisgazdapolitikai iránv kezdi felütni a fejét. Megértük azt, hogy a Gyosz igen t. elnöke is felcsapott kisgazdának. Örömmel üdvözlöm őt táborunkban, félek azonban, hogy ez a politikai divat az ő szempontjukból nagyon rövidlejáratú lesz. és ha egy kissé jobb világ jön, ezt a divatot ismét fel fogja váltani az iparok és a kartellek divatia. (Kun Béla: Emeljék fel a társulati adót!) örvendetesnek tartom mindenesetre ezt a közeledést, mert ebből azt merem következtetni, hogy az iüari vállalatoknak és kartelleknek vezérei, hajdani, pár év előtti legnagyobb ellenfeleink is elismerik azt, hogy ha a nemzet sorsán változtatni akarunk, akkor ezt a változtatást, megsegítést elsősorban a falun és a mezőgazdaságon kell kezdeni, mert a nemzet a faluval együtt áll vagy bukik. {Ügy van! Ügy van! — Téglássy Béla: Aranyigazság!) Sajnos azonban, úgy látom, hogy a várt segítség nemcsak hogy nem érkezik, hanem a kormány által megtett intézkedések még reménytelenebbé teszik a kibontakozást. Adóemelésekkel és a hátralékok drákói szigorral való behajtásával eredményt elérni nem lehet. (Ügy van! Ügy van!) Addig, amíg az országban az egészséges gazdasági vérkeringés meg nem indul, a kormányzatnak mé^: reménye ^sem lehet arra, hogv a hátralékos adókintlévőségeket behaítsa. Ne áltassuk magunkat a papirosformákka.1, ne áltassuk masninkat statisztikai számokkal és ne Budapestről az íróasztal mellől igyekezzenek az adót kivetni és Jbehaitani, hanem tessék kimenni a vidékre, és akkor megláthatják, hogy pénz nincs, tehát pénzt, adót fizetni senki nem tud; termény nincs, nincs mit értékesítenie a gazdának: az egyetlen, ami hátramarad, a jószág és a gazdasági instrukció. (Lázár Miklós: Most azt viszik el!) S most az állam ezt a gazdasági felszerelést viszi el és a párnákat rángatja ki az emberek feje alól. Ha ezeket a kis instrukciókat és rongyokat hordják össze egy csomóba, ez eredményt nem jelent, mert részben a pénzhiány, részben pedig az adózók csendes bajtársiasságáná! fogva már kialakult a sok szenvedés következtében a mai kor szellemének engedve, talán a Gyosz. közvetlen barátságának hatása^ alatt, a tönkrementek kartelb'e, akik egymástól az árverésen nem vásárolnak. (Lázár Miklós: Ez a legnagyobb kartell Magyarországon!) Ha még csak az adó volna az, ami behajthatatlan! Hol ma-