Képviselőházi napló, 1931. II. kötet • 1931. november 04. - 1933. november 25.
Ülésnapok - 1931-24
Az országgyűlés képviselőházának 2U. ü új irányzat elindulhat és megmentheti ezt az országot, de ez egyrészt túlságosan szép temetés volna ennek a rendszernek számára, másrészt pedig — és ez a fontosabb — céltalannak, meddőnek tartjuk mindaddig közgazdasági fejtegetésekbe bocsátkozni és gazdasági szaktanácsokat adni, amíg tanácsainknak és javaslatainknak, ezek sikerének politikai előfeltételei hiányoznak. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A mi megállapításaink szerint az ország gyógyulásának elengedhetetlen alapfeltétele az, hogy a kuruzslók és csodadoktorok elkerüljenek az ország betegágya mellől. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Minden gyógyuláshoz elengedhetetlenül szükséges az, hogy a kormányzásnak a kormányzottak és a világ előtt hitele legyen, már pedig a jelenlegi párturalmi rendszer a szociáldemokrata parlamenti frakció szerint úgy személyi öszszetételével, mint közkereseti tevékenységével egyaránt eljátszotta ezt a bizalmat. Szerintünk nincs gyógyulási lehetőség addig, amíg ez a rendszer, ez a párt, ez a közszellem uralkodik Magyarországon. Az az ellenforradalmi rendszer, amely 1919-ben véresen ült az elájult ország nyakába, amely később európai formákat felvéve, intézményekben átmentette magát, csak akkor tehetne igazolást a. maga nemzetimádó jelszavainak tartalma, igazsága és komolysága mellett, ha végleg felszámol és átadja helyét olyan rendszernek, amely az ország népének bizalmát élvezi és ennek a bizalomnak alapján vállalkozni tud a gyógyításra. Mi tehát a védekezés második módszerének sem ülünk fel. Nem akarunk a gazdasági szaktanácsadás területére tévedni ebben a pillanatban, mert meddőnek és feleslegesnek, energiapocsékolásnak tartjuk ezt az erőkifejtést. Nekünk ma minden energiánkat a vádemelésre kell összpontosítanunk, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) még akkor is, ha kényes urak a fejüket csóválják a konok következetességen és az őszinte hangon, még akkor is, ha a szubvencionált kormánylapok, főleg a vidéken — meg kell mondani azt, hogy ezek a haszontalanul elpocsékolt pénzek is részben okai voltak a katasztrófának — hasábos cikkeket közölnek a szociáldemokrata parlamenti frakció parlamenti viselkedéséről és ezt tálalják fel a vidék előtt. Nekünk ezért a konokságért, ezért a makacsságért csak egy igazi parlamentarizmustól kellene pardont kérnünk, és mivel ennek a rendszernek a legelfogultabb haszonélvezője sem mondhatja azt, hogy ez az igazi parlamentarizmus, ennek a Háznak mi joggal adósok maradunk a bocsánatkéréssel. Vádemelésről van itt szó és nem visszavádolásról. Meg kell nekünk néhány futó szóval, néhány képpel rajzolni azt az elmúlt 12 esztendőt, amely szerintünk most a vádlottak padján ül. A legnagyobb határköveknek tartunk két pert, azt az ívet, amely Esküdt Lajostól Vay Kázmérig elhúzódik. (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Szimbólum ez a két ügy. Szimbólum az Esküdt-ügy, amelyben kormányférfiak jártak küldöttségben a letartóztatott vádlottnál, {Propper Sándor: Minisztertanácsot tartottak a cellában!) és szimbólum a Vay-ügy, amelynek vádlottja egy perben tanúként szerepelt és ugyanebben az ügyben később mint vádlott csak azért nyert felmentést, mert a bizonyítékok nem voltak^ elegendők. (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélsőbáloldalon.) Átvett a Bethlen-uralom a különítmények1931 november 19-én, csütörtökön. 325 tői egy megfélemlített, agyonzsarolt, végigrabolt országot. Nem volt érte felelős — azt mondotta. S jogrendet teremtett — mondották ma azok és állítják ma azok, akik különös érdemeket akarnak abból kovácsolni, hogy ebben az országban a törvény megtartására kényszerítették ezeket a csoportokat. Különös érdem-e az, hogy ezekkel alkudozásokba kezdtek, hogy ezeknek büntetlenséget adtak, hogy az első számú fátyollal leborították a multakat, gondosan ügyelve arra, hogy a bűnbocsánat fátyola alá kik kerülnek. 1931-iben a szegedi csillag-börtönben még ma is ott sínylődik egy 83 éves aggastyán, (Kertész Miklós: Hallatlan!) aki ellen a személyes bosszú még nem apadt ki, aki még mindig összetörve, megrokkanva veszélyes erre a társadalomra nézve. (Gál Jenő: Nyolcvanhárom éves? — Propper Sándor: Nyolcvanhárom éves, Bártfai! — Gál Jenő: Borzalom! — Weltner Jakab: Ügy a fogház, mint mindenki javasolja amnesztiára, és nem kaphat amenesztiát! — Esztergályos János: Veszélyes erre a társadalmi rendre az öreg Bártfai!) Es kint a nagy világban is élnek emigránsok, akik nem jöhetnek haza, szocialisták és polgáriak egyformán, mert nekik nem jutott a fátyolból. De ez a fátyol nemcsak bűnbocsánatot, hanem kenyeret és kalácsot is jelentett. Somogyi Béla gyilkosai és a többi különítményes mind elhelyezkedést kapott, az ellenforradalmi mozgalmakban való részvétel belépőjegy volt mindenhova, és vitéz Endre Lászlótól Illy Lászlóig a hivatali létra minden fokán találkoztunk velük. Mikor azután már nem volt elég hely, akkor új intézmények létesültek, új állásokat kreáltak, janicsár-sereg alakult, amely természetesen el volt kötelezve életre-halálra a rendszer védelmében. Egészen világos volt a helyzet: nincs az a rendszer, kivéve a vakmerő kétségbeesés diktatúrás kísérletét, amely meg tudná vagy meg akarná tartani azt a sereget, amelyet az ellenforradalom felduzzasztott és kenyérrel táplált. Mert tönkretették a magángazdaságot, oda nem lehetett lecsapolni ezeket. Tönkretették részben azzal, hogy rákényszeríették a magángazdaságra is, ahol elérhették, a maguk őrszemeit, részben tönkretették azzal, hogy adópolitikájukkal megöltek minden magángazdasági tevékenységet. Tönkretették tehát annak lehetőségét, hogy kenyeret máshonnan, mint az állam kezéből, kapni lehessen, és intézményeikkel még jobban kiépítették azt, hogy numerus claususon, kamarákon, pénztárakon, jogosítványokon és engedélyeken keresztül minden élőnek a sorsa egyenesen vagy közvetve a komány kezébe futott össze. Az ellenforradalom véres korszakára tehát fátyol borult, megindult és megkezdődött az intézményesített ellenforradalom korszaka a Bethlen-kormánnyal. De nem kellett hozzá jóstehetség, hogy ez az európai formájú ellenforradalom is csak oda torkolhat, ahová a másik vitte volna az országot: az ország katasztrófájába. Nem mentette meg őt ettől a sorstól az, hogy az oszlopait ilyen tökéletes formában kiépítette, mert ez csak addig jelentett menekülést a számonkérés elől, amíg a világgazdasági válság hullámai ki nem mosták az oszlopok alól az egyetlen alapot, a gazdasági ellátottságot. Hogy ezt bírni lehessen, természetesen az országból ki kellett hozni mindazt, ami egyáltalán kihozható, és odakint az országban egy valóságos gazdasági rémuralom született meg. Nézzék meg, ma a^ nagybirtokon 14 esztendős leányok végzik a férfiak munkáját, akik, mire anya- és feleségsorba jutnak, megrokkannak és megnyomorodnak. A férfiak 30, 50 és 70 fillé-