Képviselőházi napló, 1931. II. kötet • 1931. november 04. - 1933. november 25.
Ülésnapok - 1931-19
Az országgyűlés képviselőházának 19. kozott és amelyért díjazást kap, a kormány által meghatározott időben megjelenni. Mivel pedig egy időben csak egy helyen lehet egy embernek megjelennie, ezzel elintéztetik az, hogy mindazt a többi állást pedig a kormány megszűntnek nyilvánítja., Engedelmet kérek, kissé frivolnak tetszik ilyen radikális módszer. Csak rá akartam mutatni arra, hogy van rá lehetőség, mert ez az^ a pellengér, amelyre rá tudja állítani a kormány azokat az álláshalmozókat, akiknek jövedelmei a pénzszázezreknek olyan világát tömörítik, amelyről csak sóhajokban tud megemlékezni az a verejtékező tömeg, amely mégis a maga adófilléreivel fenntartotta ezt az országot. így ,kell a titkos szindikátusokat megszüntetni, így kell mindazokat az összetételeket megszüntetni, nem olyan részvénytörvényben, mint amely most is közeleg. Azzal nem oldódik meg ez a kérdés. Nem a részvény jog reformja kell, sem az uzsoratörvénynek olyanfajta reformja nem kell, mint amely most szintén közeledik. (Jánossy Gábor: Az is kell!) Most nincs időm arra, hogy ezt a kérdést részletesen megvilágítsam s ezért csak azt említem meg, hogy annakidején, amikor meg kellett szavazni az igazságügyi budget-ket, hányszor mutattunk rá arra, hogy felesleges pénzek azok, amelyeket ilyen reformokra áldoznak. T. Képviselőház! A gazdasági nyomorúságot váltjuk itt fel a politikai nyomorúság apró pénzére. Itt valamennyien az elmerülés veszedelmében vagyunk azért, mert itt csak egyfajta törvényihozás van: itt kisajátítási törvényeket hoznak, csak ez a törvényjelleg az, amely megfelel a múlt kormány intézkedéseinek. Prerogativákat teremtettek és kivételes intézkedésekkel, a kivételes hatalom fenntartásával próbálkoztak itt kormányozni. Mi ezzel szemben mindig azt mondottak: t. kormány, önöknek az 1912. évi törvényben háború esetére adták meg a kivételes rendelkezés jogát, hogy mernek tehát még ma is ezekkel a kivételes rendelkezésekkel élni és mindig hivatkozni arra, hogy fennmaradt ez a hatalmuk, hogy önök rendeletek útján kivételes hatalmú intézkedéseket tegyenek. Miért nem használják a kivételes hatalmat a bajok orvoslására, miért csak a növelésére I (Ügy van! a baloldalon.) Itt majd mindjárt rámutatok gazdasági tekintetben arra, hogy mit művelnek az urak most, hogy a kormány, nem is a múlt kormány, ez a Károlyi-kormány mit müvei azért, hogy itt a tönkrejutás és a tönkremenés mennél fokozatosabban bekövetkezhessek. Elmondom a t. Háznak, hogy például Budapesten és az országban becsületes magyar kereskedők nem tudják kifizetni külföldi adósságaikat, mert nem kapnak devizát a Nemzeti Banktól, mások pedig, akik nyersanyagot akarnak behozni ipari feldolgozásra, nem tudják behozni, mert a beszerzésre nem kapják meg a szükséges valutát és devizát. (Dinich Ödön: De a Rico kapott!) Es mit felelnek rá? Azt mondják, nincs. Nem igaz, hogy nincs. Mert az állani öncéluságának szolgálatára van nekik devizájuk. (Zaj a jobboldalon.) Állítom, hogy 1931 október 31-én óriási összegű devizát fizettek ki olyan adósságok kamataira, amelyeket nem kellett volna kifizetni. Mert Sándor Pál büszkesége és Gaal Gaston büszkesége az, amely kifejezi a magyar nép gondolkodását. Miért követelhetnek tőlünk ma, amikor látják ennek az országnak vergődését, ilyen címen pénzeket azok, akik uzsorás módon kihasználták ennek az országnak teljesítő képességét! Legyen egy kormányban báülése 1931 november 11-én, szerdán. 95 torság arra, hogy üzenje meg arra kifelé, hogy nem azért nem fizetünk, mintha nem akarnánk. (Dinich Ödön: Nem tudunk!) A magyar embernek természete, hogy adósságát fizeti. De amikor itt azt látjuk, hogy végveszélybe döntötték az országot ezekkel a kegyetlen szerződésekkel és kifosztották a teljesítőképesség utolsó csöpp véréig, (Ügy van! — Taps a baloldalon és a középen.) akkor álljunk az egész világ elé és mondjuk: nem fizetünk addig, (Zaj. — Jánossy Gábor: Rá kerül a sor!) amíg a magunk jussát, a magunk becsületes, élni kívánó jussát el nem ismerik és meg nem adják. (Ügy van! Ügy van! — Taps balfelöl. — Jánossy Gábor: Erre is rákerül a sor!) Rákerül a sor! De mikor 1 ?! (Dinnyés Lajos: Temetésünk után 1 ? — Jánossy Gábor: December elsején vagy a legközelebbi fizetéskor! — Sándor Pál: Ha már odaadtuk összes aranyunkat, akkor rákerül a sor?! —. Dinnyés Lajos: Aranyfogunkat is nemsokára elviszik Ü Előbb idéztem Popoyics Sándort. Most még egy nagyobb kútfőt ajánlok a t. Képviselőház figyelmébe. (Jánossy Gábor: Nagyobbat?!) Még nagyobbat. (Dinnyés Lajos: Vannak!) 1841-ben megjelent Lipcsében egy német könyv, — s ezt főleg t. képviselőtársamnak mondom, majd meglátja, miért, tessék jól figyelni (Jánossy Gábor: Figyelek, dacára, hogy német volt!) — amelynek címe ez volt: «Deutsche Zollunion und Ungarn.» (Jánossy Gábor: Irta gróf Széchenyi István!) «Wotung von Ludvig von Kossuth.» Ez a könyv jelent meg 1841-ben, s ennek előszava ezt mondja: Magyarországon feltűnt egy fiatal politikus, — Kosstuh akkor harminc és egynéhány éves volt — akire Európának fel kell figyelnie, s ebben a könyvében azt írja meg, hogy a német vámpolitikai egység, amely akkor előfutára volt a nagy német birodalmi bismarcki egységnek, Európa térképét me>g fogja változtatni. De óva intem nemzetemet, — mondja Kossuth — hogy beleolvadjon egy ilyen vámegységbe. A nemzeti egységnek éí* a nemzet fennmaradásának gondolata a nemzeti termelés megóvása. — Mert csábítgattak bennünket a nagyhatalmak bűvkörébe, s akkor Kossuth a maga lánglelkével és világnagyságával — mert ebben a könyvében arról tett tanúságot, hogy jobban és tisztábban látott, mint Angliának és Amerikának nagyjai '— megjósolja: ha pedig a kis nemzeteknek önálló jogosultságával és egészséges kereskedelmi szerződések kötésével nem biztosítják a nemzeti fejlődés lehetőségeinek útját, akkor nem lesz végük a bonyodalmaknak, Európa száz esztendeig fog kínlódni, végül egy világháborúban összefog omlani s azután egy világgazdasági válság következik, amelyből nincs kiút Európa számára. Jó lenne, t. Képviselőház, ha mi magyarok ezt a könyvet kivinnénk Genfbe és azt mondanók: íme, nézzétek, 90 évvel ezelőtt élt egy magyar politikus, aki a nemzeti gondolat talajából nőtt ki, és aki nemcsak ajkán, hanem szívében is hordta a nemzeti nagyságnak minden atributumát, s ez odadobja lángelméjének gondolatát Európának és azt mondja: ezt tanuljátok, ezt nézzétek. — Nem fogadtak szót neki. Hogy ott kint nem törődtek vele, arról nem tehetünk, dehogy idebent sem jutott eszébe senkinek, hogy csak a kossuthi gondolatra lehet felépíteni a magyar jövendőt, ez szomorúság. S mikor itt a múlt kormány elnöke azzal jött haza Hágából és azzal dicsekedett el, hogy: kölcsön, az van, válogatok, nem veszem fel, — ez a hipokrízis az, amit nem tudunk elviselni, úgy, mint nem tudjuk elviselni azt sem, hogy például Bud minisz15*
