Képviselőházi napló, 1927. XXXVII. kötet • 1931. május 23. - 1931. június 6.
Ülésnapok - 1927-514
72 Az országgyűlés képviselőházának Blk. ülése 1931 június 2-án, kedden. munkás jár, természetes, hogy felmerülhet panasz, azt nem mondja senki, hogy ez nem történhet meg, de míg azelőtt az Önkormányzat intézkedhetett, most ha panasz, sérelem van, azokon nem segítenek. Hiába fordul valaki panasszal az igazgató úrhoz, az elnök úrhoz, vagy akárkihez, elhangzott panasza süket fülekre talál. Ez itt a baj s amikor a miniszter úr azt hiszi, hogy a mai önkormányzat ebben a formában megfelel annak az elgondolásnak, hogy ott az intézetnél minden rendben menjen, akkor ez nagy tévedés, amely nem engedi meg, hogy meglássák: nem önkormányzat az, amelynél ha például arról van szó, hogy egy díjnokot valahová máshová áthelyezzenek, ez csak úgy történhet meg, ha a miniszter úr maga ehhez az engedélyt megadja. Hát a miniszter^ úr ab! ban a helyzetben van, 'hogy tudja, miért van az a díjnok azon a helyen és miért merült fel annak szüksége, hogy áthelyezzék? Ezt csak azok tudhatják, akik ott az intézetben dolgoznak, akik abban a helyzetben vannak, hogy megláthatják, hol van valami ilyen természetű hiba, de nem lehet segíteni, mert a miniszter úr hozzájárulása szükséges. Az intézet elnöke csak az lehet, akit a kormányzó kinevez. Hát miért kell valamilyen egyesületnek, intézetnek elnökét ebbe a tisztségbe kormányzói kinevezéssel ültetni? Miért van erre szükség? Miért nem az autonómia kebeléből lehet választani, amint ez valamikor volt? Hát volt abból kifolyólag ^ valami baj, hogy az elnököket és az igazgatókat maga az önkormányzat választhatta? Hiszen olyan egyének állottak az intézet élén, akik európai auktoritások voltak, elismert európai szakemberek s az intézet 'fejlődött. Azt a palotát, amely a Fiumei-úton épült, nem a mostani rendszer alkotta; annak alapjait már akkor rakták le, amikor még messze távol voltunk a háborútól s ott normális viszonyok között lehetett munkálkodni. Akkor nein volt az intézet élén királyi kinevezéssel odaállított egyén. Ma természetesen sokkal nagyobb .számban vannak ott alkalmazottak, aligazgatók, főorvosok és nem tudom milyen állású egyének, mint annak idején. Igaz, hogy a taglétszám is megszaporodott, de nem olyan mértékben, 'hogy annyira szaporodhatott volna az alkalmazottak száma, mint ahogyan ez történt. Hogy a Társadalombiztosító Intézetnél mennyire nőtt meg a bürokrácia, ezt mutatja a következő példa is. Az egyik osztályban például, ahol naponta 15 akta a forgalom, 7 magasabb rangú fogalmazó dolgozik. Ez mutatja azt, hogy nem ügyeket intéznek el, hanem aktákat s azalatt az idő alatt elpusztul a beteg és tönkremegy a munkaadó is. De ez mind nem fontos, fontos az, -hogy az ilyen osztályokban ilyen nagyszámú tisztviselői kar legyen, s hogy mindazok állásba jutottak, akik ilyen honorálásra igényt tarthattak, mert — amint már említettem — a mai rendszernek olyan szolgálatokat tettek, ihogy erre őket érdemeseknek találták. Itt volna alkalma a miniszter úrnak, elsősorban az adminisztrációnál, az alkalmazottaknál takarékoskodni, ha ez nem is a legkellemesebb feladat. Hiszen a miniszter úr mondta, hogy azért ^miniszter, hogy nem népszerű dolgokat is végezzen, ha erre szükség van, ha a köz-, az állami érdek és a tagok érdeke ezt megkívánja. Itt kell tehát ezt megkezdeni, itt kell ezt megcsinálni az alkalmazottaknál — mert itt leginkább lehet' takarékoskodni — akkor is, ha ez nem éppen a legkellemesebb dolgok közé tartozik. Hasonló az eset az orvosi karnál. Az orvosi kar is felszaporodott, az orvosi kar létszáma is nagyobbodott, még pedig Budapesten 273 orvossal van ma több, mint volt. Ha azt nézzük, hogy a kezelés a tagok részére javult-e, akkor ez más lapra tartozik. Az orvosoknak ugyanis megvannak az utasításaik, az orvos nem adhat olyan orvosságot a pénztári betegnek, amely az egészségét előmozdítaná, azért, mert olyan orvosságot, amely a beteg javulását előidézhetné, nem írhat fel. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Rothenstein Mór: Igaz, hogy a pénztár a betegeknek nemcsak orvost, orvosi kezelést, hanem gyógyszert is ad, de olyan gyógyszert, amely^ & betegnek hasznos volna, amely a beteg egészégét hivatott volna helyreállítani, a beteg nem kaphat az orvostól, mert azt nem szabad neki adnia, hanem lehetőség szerint a beteget munkaképesnek kell kijelentenie, hogy a terheket a pénztár részére könnyítse. Ezért van az, hogy a pénztári orvosok, amikor már úgy látják, hogy elég ideig volt beteg a beteg, nem azt mondják a betegnek, hogy egészséges, mehet dolgozni, hanem csak azt mondják, — utasítás szerint — hogy munkaképes, ami nem jelenti minden esetben azt, hogy egészséges. Ezzel, ugyebár, még nem állíttatott helyre az ő egészsége, neki még kellene, ha egyéb nem is, a súlyos betegség után egy kis üdülés, de akkor az orvos azt mondja neki: maga már munkaképes, maga már evvel a kisebb bajjal mehet dolgozni. Hogy aztán egészen rövid időn belül récidiva lesz, visszaesik, újból beteg lesz, az egészen természetes. Ha pedig újból beteg lesz ugyanabban a betegségben, akkor ugyebár ez már rendszerint súlyosabb következményekkel jár az illetőre nézve. Ámbár az a látszat, hogy ha az ember azt mondja, hogy az orvosoknál lehet megtakarításokat elérni, akkor ez mintha a tagok érdekei ellen szólana, a valóságban azonban nem így van. A valóságban az, hogv 273 orvossal több van, nem azt jelentette és nem jelenti sem a pénztár részére, sem a tagok réséére azt, hogy a kezelés javult ezáltal, hanem ellenkezőleg. Már a rendszerben nyilvánul meg az, hogy az orvosok sem jobbak — sajnos — ezidőszerint, mint a pénztárnál alkalmazott tisztviselők. Itt is azt kell mondanom ugyanis, hogy az orvosoknak szociális érzékkel kellene bírniok és humánusan kellene megértetniük a betegekkel, hogy hogyan és miként van a dolog. Ha azonban azt a kezelést látjuk, azt a gyárszerű kezelést, és azt a törekvést az orvosok részéről, hogy minél kevesebb legyen a táppénzzel járó betegek létszáma, akkor igenis mondhatjuk azt, hogy az orvosoknál is lehetne megtakarításokat elérni és ezzel segíteni a deficitet kiküszöbölni az intézet költségvetéséből, Igenis ez a helyes, nem pedig az, hogy szaporítjuk az orvosok létszámát. Azt kell mondanom tehát, hogy a munkások, akik az intézet tagjai, annakidején már meghozták a maguk részéről azokat az áldozatokat, amelyek szintén arra voltak irányítva, - hogy a deficitet az intézet költségvetéséből kiküszöböljék. Annak idején, amikor boldogult Vass miniszter hozta az ő törvényjavaslatát arról, hogy a legmagasabb osztályban 7 pengő 12 fillérről 3 pengő 60 fillérre leszállították a napi táppénzt, a temetkezési segélyt pedig 295 pengőről 180 pengőre csökkentették, ez már olyan áldozat volt, amelynél nagyobbat a munkásoktól kívánni akkor, amikor a járulékokat felemelték, nem lehet. Nem
