Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-505

290 Az országgyűlés képviselőházának 505. ülése 1931 május 18-án

} hétfőn. gánkereskedelemmel, amelynek filléreiből tengetik életüket. Engedelmet kérek, nem állami feladat, nem állami hivatás, hogy az állam az általa összeszedett pénzen konkurreneiát csináljon saját polgárainak, a kereskedelemnek és az iparnak. Ezt ne méltóztassék árszabályozó hivatásnak nevezni, mert ez nem árszabályozó hivatás, ennek semmiféle hivatottsága nincs, ez csak arra alkalmas, hogy a mai szomorú és ' súlyos időkben a kereskedőket is iparosokat a maguk végpusztulásába még egy lökéssel beljebb taszítsa. Nem gondolom, hogy ez állami feladat, állami hivatás volna és a magam részéről minden egyes tárca költségvetésénél az iparfejlesztő törvényjavaslat megtévesztő szakaszai ellenére minden egyes esetben ide fogam hozni a Képviselőiházba ezeket a konkrét eseteket, hogy végre elérjük azt a célt, hogy ha már vannak állami üzemek, azok csakis egyenlő feltételek mellett, a szabad verseny alapján vegyenek részt abban a küzdelemben, amely az életben és a mindennapi gazdaságban folyik. A költségvetés tárgyalása alkalmával a magam részéről ezeket óhajtottam! előterjeszteni; ezek következményeképpen természetesen kijelentem, hogy a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Urbanics Kálmán jegyző: Gaal Gaston! Gaal Gaston: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Anélkül, hogy a kultusztárca összes vonatkozásaiba belemélyedni kívánnák, szükségesnek tartom, hogy ennek a tárcának a falusi gazdanép szempontjából fontosi vonatkozásait itt a Képviselőháziban szóvá tegyem és a magam részéről őszintén és nyíltan megmondjam azt az álláspontot, amelyet az a párt, amelyhez tartozni szerencsém: van, a miniszter úr kultúrpolitikájával szemben elfoglal. Mindenekelőtt a leghálásabb köszönettel veszem tudomásul a miniszter úrnak azt a kijelentését, amelyet — gonidölom, — előbb az államtitkár úr mondott és a miniszter megerősített és amelyet bizonyos sajnálattal erősített , megy hogy tudniillik a tanítói fizetések kiegésztíséséhez, amely fizetések a gabonaértéknek abszolúte tarthatatlan és igazságtalan átszámítása folytán^ tudvalévőleg igazán tarthatatlan íhelyzetet és igazságtalanságot jelentettek, a ^kultusztárca ezévi budgetjébe 1 millió pengőt vett fel, ezeknek a bajoknak eliminálására. Maga a miniszter úr is jelezte, hogy ez az egymillió pengő nem lesz elégséges az egész sérelem kiküszöbölésére, mert hiszen a gabonaárak eredetileg felvett, gondolom, 28 és fél pengős egységára 15—16 pengőre szállt le és ezt a különbséget egymillió pengővel eliminálni képtelenség, mégis mindenesetre hálás köszönettel veszem tudomásul a miniszter úrnak ezt az intézkedését is, mint olyan lépést, amely a joibíb jövőnek legalább reményére enged következtetni és én bízom is benne, hogy a következő költségvetésben a kormányzat meg fogja találni azt a fedezetet, amely ennek az igazságtalanságnak teljes kiküszöbölésére elégséges lesz. A magami részéről azonban szükségesnek tartom itt felhívni a mélyein t. miniszter úr figyelmét arra is, hogy a tanítóságon kívül a különiböző felekezetek papjai is hasonló súlyos helyzetiben vannak, mert mindenütt, ahol természetben^ kapják a javadalmazást, az ő fizetéskiegészítő kongruális segítségüknél ez az igazságtalanság kifejezésre jut. Miután itt egyetemi képzettséggel bíró, igazán magas képzettségű és a falu társadalma szempontjából jelentős szerepet betöltő intelligens osztály sorsáról van szó, arra kérem a mélyen t. miniszter urat, hogy ezt a gondoskodást, amelyet a tanítói fizetéseknél megkezdett, a különböző felekezetek lelkészei fizetéskiegészítéseinél is szíveskedjék legközelebbi költségvetésébe belevenni. Szükségesnek tartom, (hogy még egy másik kérdést is megemlítsek. Amíg a polgári iskolák felállításánál egyidőben kétségtelenül bizonyos bajok mutatkoztak, amennyiben felállítottak polgári iskolákat olyan helyeken is, ahol tanulógyermekek egyáltalán nem jelentkeztek, — úgyhogy annak idején, gondolom, egyik képviselőtársam hozta fel itt a Házban, hogy egy ilyen nagy pénzen felállított polgári iskola egyszerűen eladatott, mert egyáltalában nem volt jelentkező tanuló — ma megváltoztak a népességi viszonyok, a háborús gyermekkiesés megszűnt, és sokkal sűrűbb gyermekréteg veszi igénybe ezt a középfokú oktatást, amely különösen, mint azt a miniszter úr is kijelentette, a leánygyermekek oktatásánál szinte pótolhatatlan szerepet tölt he. Ezért arra kérem a mélyen t. miniszter urat, hogy mindenütt azokon a helyeken, ahol a polgáriiskolai segélyezés előfeltételei megvannak — ami, úgy tudom, minimális 100 tanulóhoz van kötve — szíveskedjék ezeknek az iskoláknak hónuk alá nyúlni, mert ezeket ma igen sok helyen tisztán és kizárólag az érdekelt szülők saját zsebükből tartják fenn, már pedig ma nem olyan a gazdasági helyzet, hogy a szülők ilyen áldozatra képesek lehetnének, s így éppen annak a legkisebb néposztálynak gyermekei, amely néposztály — mint a miniszter úr is nagyon helyesen mondotta — sem nevelőnőket, sem nevelőket nem tarthat, maradnak a nélkül a középfokú oktatás nélkül, amely nélkül végtére ma már még a középosztály gyermekei sem állhatják meg helyüket az élet küzdelmeiben. Ezeknek előrebocsátása után a magam részéről még kötelességemnek isimerem éppúgy a falu népe és annak a pártnak a nevében, amelyet itt a Képviselőházban egy páran képviselünk, a miniszter úrnak legteljesebb elismerésünket nyilvánítani azért a népoktatási politikáért, amelyet az országban ő inaugurált, amelyet a legnagyobb energiával és szeretettel vitt keresztül s amelyben én a magam részéről s az a párt is, amelyhez tartozni szerencsém van, a magyar nemzet jobb jövőjének egyik reményteljes oszlopátlátjuk. {Ügy van! ügy van!) Lehet kritizálni a miniszter úr működését sok irányban, hiszen általában minden olyan kormányférfi, aki sokat alkot, nagyon természetes, hogy a legkülönbözőbb érdekszférákba nyúl ibele s a legkülönbözőbb kritikáknak lesz mindenkor az alanya. Nem akarok belemélyedni azonban a kérdésekbe, — őszintén megvallom, nem is értek annyira hozzá, hogy magasfokú kulturális kérdésekbe a magam kritikáját felelősségem tudatában messze kiterjeszteni merném — hogy helyes volt-e az az egyetemi politika, az a felsőbb oktatási politika, amelyet talán kissé nagyobb erővel inaugurált a iininiszter úr, mint azt az ország anyagi helyzete megengedte volna; a jövő ebben is meg fogja hozni a döntést. Lehet, hogy ebben is a miniszter úrnak százszázalékig igaza volt. Egyelőre kétségtelenül igen nehéz terheket rótt erre az országra, amelyeket az ország jelenlegi súlyos helyzetében kétségtelenül erősen érez is. Egyet azonban kénytelen vagyok kijelenteni, és pedig azt, hogy a legteljesebb; elismeréssel látjuk, fogadjuk a miniszter úrnak azt a