Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.
Ülésnapok - 1927-505
Az országgyűlés képviselőházának 5i szagban pánikhangulatot ne teremtsünk. Gazdasági világválság atmoszférájában vagyunk tehát, a válsággal számolnunk kell, de nem olyan értelemben, hogy az állami apparátust nyakra-főre lebontsuk és embereknek tízezreit és százezreit kenyérnélkülivé tegyünk. Eu're kaphatók nem vagyunk, mert csak takarékoságct hirdetni, de tisztviselőket RÍ nem bocsátani nem lehet, ikülönösen egy 1 arcánál, amelynek 80 f :/-a személyi kiadás. A másik dolcg pedig, amelyet a t. képviselő űr figyelmen kívül hagyott, Európa egész megváltozott gondolkodása. Mert amíg a 19. században csak lassan tört utat magának a népoktatás fontosságának tudata — hiszen Spanyolország vesztére csak a 20. században hozta be az általános tankötelezettséget — addig a háború után egy nagy európai felismerés volt, tehát mindenhol természetesen meggyorsult a kultúrpolitika tempója. Ezt a két dolgot tehát figyelembe kell venni. Azt állította az igen t. képviselő úr, hogy én azt mondottam, attól félek, hogy a szerbek vagy a románok minket utolérnek. Ilyen aggodalmaim ezidőszerint nincsenek. Nem is erről van itt szó, hanem másról. Mert mit jelent a kulturális prioritás, felsőbbség a művelődés terén? Ugyebár bizonyos, távolságot köztünk és a körülöttünk fekvő államok között. Ezt a távolságot be kell tartani. Nem szabad engedni, hogy ez a távolság kisebb legyen, mert már az utolérés puszta ténye is igen veszedelmes helyzetbe hozna bennünket Európa köztudatában. Remélem, hogy az igen t. képviselő úr is ia béke embere, úsry mint én. Mi tehát el akarunk jutni helyzetünk megjavításához elsősorban a revízió útján. Hogy ez a revízió sikerüljön, ahhoz mi kell? Kell, hogy az európai atmoszféra, a világ irányító államainak véleménye rólunk nemcsak állandóan kedvező, hanem mindig kedvezőbb legyen. Az embereket is művelődésük, moráljuk szerint klasszifikálják. így van ez a nemzetekkel is. A művelt nemzetek sokkal nagyobb szimpátiára tarthatnak igényt, mint azok, amelyek csak puszta létüket akarják Európában tengetni. Ilyen értelemben kell felfogni azt, amit mondottam, és ami, hiszem, egészen világos is volt. Kornis nagyrabecsült barátom adatait ínég fogja magyarázni, de örvendek, hogy a Házban egyáltalában ilyen vita kifejlődött, mert ez elmélyíti a kérdést. Nagyon^ köszönöm Rassay képviselő úrnak is, hogy számok ellen számokkal szállt szembe és ez alkalmas lesz esetleg a sajtóban vagy a folyóiratok hasábjain nagyon alapos és termékeny vita megindítására. • Ami az összehasonlítást illeti a kultusztárca és a többi tárcák között, méltóztassék t figyelembevenni, hogy egészen más a kultusz* tárca természete. Egyedül a kultusztárcának van Magyarország minden községében alkalmazottja, vagy olyan felekezeti vagy polgári községi alkalmazott, akinek illetményeihez a tárca hozzájárul. Még a belügyi tárca sincsen ilyen helyzetben, mert sok helyen több község alkot egy körjegyzőséget, tehát még a 'belügyi tárcának sincs minden községben alkalmazottja. A kultusztárca azonban minden községben ott van, a pappal, aki igen sokszor kongruás, ott van a tanítóval, igen sokszor nem is eggyel, hanem többel, ott van az óvónővel. Természetes, hogy egy tárcának, amely Magyarország népességének negyedrészét befogadja házába, iskolájába, nagy apparátusa van, de ez a helyzetből következik, mert vagy akarjuk az álfca. ülése 1931 május 18-án, hétfőn. 271 lános tankötelezettséget, vagy nem. Remélem, az igen t. képviselő úr is óhajtja ezt. Azt mondotta t. képviselőtársam, hogy az előttem volt kultuszminiszterek miért nem tették a népoktatás terén azt, amit mi most megteszünk. (Kun Béla: Elég hiba volt, hogy sokat mulasztottunk!) Amikor Eötvös József behozta 1868-ban az általános tankötelezettséget, ez igen merész lépés volt, ez csak posztulátum volt és tisztában voltak azzal, hogy ezt nem lehet egyszerre megvalósítani, hanem évek hosszú sora kellett ehhez. Korábban a polgári községek és a hitközségek sokkal többet adhattak tantermek építésére, hiszen amikor ezt csinálták, s amikor én államtitkár voltam, 3000 korona volt a maximum, amellyel egy tanteremhez hozzájárultunk s 7000 koronát kellett magának az iskolafenntartónak vállalnia. A mai hitközségektől vagy polgári községektől lehetne-e tanteremként 7000 aranykoronát kérni? (Gaal Gaston: A mészkartell, a cementkartell, a téglakartell stb. a magyarázat!) Teljesen megváltozott tehát a helyzet. A kultusztárcának kellett 10.000 pengőt viselnie és csak 2000—2500 pengőt lehet tantermenként az iskolafenntartókra hárítani, helyenként még ez is sok volt. Eszerint egészen természetes, . hogy Magyarország egész szociális struktúrája megváltozott s ennek vetülete az is. hogy a hozzájárulási arányszám az iskolafenntartó és az állam között megváltozott. De azt hiszem, abban valamennyien egyetértünk, hogy azokat az évszázados mulasztásokat, amelyek különösen az Alföldön fordultak elő, Szabolcs megyében, de általában a Felvidék megmaradt északkeleti részén, de Zala megyében is ; pótolni kellett és Isten segítségével nagyrészt pótoltuk is. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Ezek az építkezések megtörténtek, megtörténtek nem külföldi kölcsönből, hanem azoknak az éveknek fölöslegeiből. Ezen a kiadáson túlestünk, tehát örüljünk neki, hogy népoktatásunkat kölcsön felvétele nélkül olyan helyzetbe hoztuk, hogy nagyobb megnyugvással nézhetünk a jövő elé, mint amilyennel egyébként nézhettünk volna. Azt hiszem, nagyon igazságtalan volt az igen t. képviselő ur beállítása, amely nem volt személyes él nélkül, bár én vitáimban a személyes élt mindig elkerülöm. (Ugy van! jobbfelől.) Az igen t. képviselő úr azt mondotta, hogy én csak kultúrpolitikus vagyok és nem vagyok államférfiú. A háború utáni korban mindenesetre az igen t. képviselő úr is elég nagy szerepet játszott, én is bizonyos szerepet játszottam, tehát azok közé tartozunk, akik különféle szituációkban felelősek vagyunk. Természetesen a hatalmon lévő ember elsősorban felelős, de ellenzéki vezér sincs felelősség nélkül. Felettünk tehát ítélni fog a történelem, (Rassay Károly: Nagyon hamar fog ítélni!) azért ne egymás felett ítéljünk, hanem bízzuk ezt a történelemre, az fogja majd megmondani, hogy kettőnk közül volt-e valaki államférfi, és hogy^ egyáltalán a most élő generációról mi az ítélete. (Elénk éljenzés és taps a jobb- és a baloldalon. —Rassay Károly: Nem magamnak vindikálom, hanem Apponyi Albertnek!) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Maróthy László! Elnök: A képviselő úr nincs itt. Ki a következő szónok? 37*
