Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-497

Az országgyűlés képviselőházának U97 gyalásakor, a képviselőválasztások előtt, ami- I kor a t. honvédelmi miniszter úr részéről nyilatkozatok történtek és újságcikkek jelentek meg és a választók akaratát ez a körülmény befolyásolhatja, tehát éppen most hangsúlyozom, hogy nem azért vagyok a nemzeti hadsereg álláspontján, nem azért mondom, hogy éljen, éljen és sokáig éljen, amíg a nemzet és amíg a haza él, mert ez egy adott helyzet, amely bekövetkezett, hanem azért, mert régi nemzeti aspirációnk, szívünkhöz nőtt, onnan sarjadzó érzések megvalósulását látom a nemzeti hadseregben. Tradicionális erők kelnek életre nemcsak az én lelkemben, hanem a nemzet minden hű fiában, amikor a nemzeti hadseregben a saját lelki énjének győzedelmes megvalósulását látja. (Ügy van! Ügy van! a jobb- és a baloldalon. — F. Szabó Géza: Ebben egyetértünk!) Tudom, hogy a t. honvédelmi miniszter úr így gondolkozik és vannak többen, a^ túloldalon ülő t. képviselőtársaim közül, akik évtizedekkel ezelőtt is így gondolkoztak, amikor a régi függetlenségi és 48-as párt padsoraiban a magyar hadi erényeknek, a magyar vezényszónak, a magyar jelvények érvényesülésének kívántak utat nyitni az akkor még közös ármádiában. (F. Szabó Géza: Ügy van!) Ez nem virtuskodás kérdése volt, hanem annak felismerése, hogy a harci képességet csak emelte volna, a monarchiának egész Európára és az egész világra kiható biztonságát csak erősítette volna a magyar hadi erényeknek a hadseregben méltókép való képviseltetése. Volt itt egy nagy obstrukció a magyarság hadi erényeinek érvényesüléséért a hadseregben. A világháború igazolta, hogyha másképpen történt volna az obstrukciónak nemzeti talajból táplálkozó irama és rohama után a legfelsőbb döntés, talán a legszerencsétlenebb epizódjait a világháborúnak elkerülhettük volna. Azokat a haditényeket... (Várnai Dániel: A legszerencsétlenebb maga a háború volt!) Nem vonom kétségbe, t. képviselőtársam, de ha már a háború megvolt, hogyha azok helyett az osztrák hadvezérek helyett, akik nemcsak magyar szempontból, hanem világtörténelmi vonatkozásban, hadiszempontból nézve, elkövették a legszerencsétlenebb hadi tényeket, kellőleg kiképzett, kellő időben és módon vezérsorba juttatott magyar hadvezérek álltak volna magyar vezényszóval, magyar nemzeti színű zászlóval, a magyar hadi erényeknek teljes érvényre jutásával vezényelt hadseregek élén, talán nem következtek volna be azok a szomorú hadi események, amelyek mindenesetre magukban hordozták és előidézték a háborúnak elvesztését. Hiszen csak a Szerbiával vívott hadművelet elvesztésére utalok, amikor ott volt Potiorek és ott volt Frank Liborius. Nagy idő telt el. Rajtaütésszerűén nem tudván a hadsereg és a hadvezetés elfoglalni s megtartani azt, amit tartania kellett volna, bekövetkezett, hogy időt veszítettünk és Potiorek és Frank Liborius szerencsétlen haditényeinek következéseképpen a máshova vezénylendő nemet csapatoknak kellett lejönniök Szerbiába, azután pedig Romániába, hogy visszafoglalják nékünk a szerencsétlenül elvesztett területeket. Ez nagy idővesztés volt részünkről, ami alatt viszont az ententehatalmak új erőt kaptak. Mindezekkel én nem akarok foglalkozni a költségvetés keretében, hanem kénytelen vagyok kinyilvánítani, hogy évszázadokon keresztül, egy-két kivételtől eltekintve, alig volt az osztrák-magyar ármádiának hadvezére, aki ülése 1931 május hó 5-én, kedden. 335 nemcsak a mi monarchiánkat nézve, hanem általános hadtörténelmi vonatkozásokat tekintve is hivatásának magaslatán állott volna, szóval jó hadvezérnek lett volna tekinthető. És ennek ellenére (Strausz István közbeszól.) Savoyai Eugen és ki volt még? (Strausz István: Voltak még páran!) De rá fogok mutatni egy régi könyvből is, hogy miért nem engedték a hadseregben a magyar nemzeti szellem érvényesítését, amely nem virtuskodást jelentett volna, nem azt, hogy nyakára akarunk nőni az osztrák-magyar monarchiának, vagy ármádiának, hanem éppen azt akartuk volna, hogy ennek a monarchiának súlypontja gazdasági, külpolitikai és hadügyi tekintetben is Budapesten legyen. Ha ez sikerült volna, nem jutottunk volna oda, ahova jutottunk. (Strausz István közbeszól.) Ennek ellenére Arz Arthur báró azon a híres-nevezetes koronatanácson ellene volt a magyar hadsereg felállításának és mégis nyugdíjat kap. Személyileg nem kifogásolom, de tekintettel lévén arra, hogy óriási nagy nyugdíjterheket kénytelen viselni a honvédelmi tárca, mégis megemlíteni vagyok kénytelen, hogy amikor derék, magyar, becsületes, életüket és vérüket a hazáért feláldozó és áldozni kész tisztek katonai óvadéka elveszett a devalváció következtében és a valorizáció meg nem történte folytán, akkor idegenben lakó, hozzánk semmi érzéssel és rokonsági szállal nem fűzött tisztek tőlünk busás nyugdíjat kapnak. Ezt kifogásolom és kérem a t. honvédelmi miniszter urat, világosítson fel bennünket arról, hogy a nagy nyugdíjteherből mennyi az az összeg, amelyet ezek a tiszturak kapnak, idegenben élvén, bennünk a magyart lelkileg ma sem tisztelvén — hiszen nem is kívánhatom ezt tőlük —, de magyar trafik jogokat fölös számmal kapván. De tovább megyek. Azt mondom, hogy a honvédelmi miniszter úrban a magyar nemzeti hadseregnek tradicionális követelőjét és a magyar nemzeti hadseregnek tradicionális nagy hívét látom. Volt ő előtte^ egy honvédelmi miniszter úr itt a bársonyszékben, akiről kell valamit mondanom. Nem szeretek távollevőkről úgy beszélni, hogy -yelük szemben ellenhangot szólaltatok meg, de mégis kénytelen vagyok ezt megemlíteni, mert ez közjogi kérdés és politikai kérdés. Akkor vitám is volt vele; a Magyarság című politikai napilap ezt a vitat nagyon helyesen szószerint hozta is és ki is élezte. Ügy kellett! Csáky Károly t. volt honvédelmi miniszter úr, amikor itt az idegenben élő tisztek nyugdijáról volt szó és arról, hogy.Arz Arthur báró volt vezérkari főnök a koronatanácson ellene volt a magyar hadsereg felállításának, azt mondotta: ma sem bizonyos, hogy egy hadsereg nem jobb-e, mint kettő. En akkor odaszóltam, — és ez volt a nemzeti álláspontnak szerény magam által való megszólaltatása — hogy ez a régi k. u. k. felfogás. Hát a nemzeti kormánynak egy honvédelmi minisztere mondhatott ilyet, hogy ma sem bizonyos az, hogy egy hadsereg nem jobb-e, mint kettő? Hát szerinte visszamenőleg ma sem dönthető el az a kérdés, hogy vájjon hadügyi szempontból, a monarchia biztonsága szempontjából nem jobb volt-e csakugyan az összmonarchiából táplálkozó és annak térdet-fejet hajtó közös hadsereg? Egy hadsereg és hogy ne legyen külön imagyar hadsereg? Ez végtelenül sötét képet tár elő. örvendek, hogy a t. honvédelmi miniszter úr más állásponton van, de viszont hallom széles néprétegek ajkain, hogyha nem is kifogásol-