Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-498

396 Az országgyűlés képviselőházának 493. ülése 1931 május hó 6-án, szerdán. rétében teljes joggal többet várhatott^ volna mindenki a beruházásoknál és joggal várhatta volna mindenki azt, hogy ebben a súlyos gazdasági helyzetben, amely ebben az országban tapasztalható, a hatalmas és nagyarányú munkanélküliséggel kapcsolatban a legmesszebbmenő ga'ndoskodás történjék a munkaalkalmak szaporítása tekintetében. Teljes joggal mondom azt, hogy elég volt az ígéretekből, lépjünk egyszer már a cselekedetek terére, mert éppen a kereskedelemügyi miniszter úr részéről hangzott el a legtöbb ígéret és éppen ennél a tárcánál tapasztalható a legjobban, hogy az ígéretek a legkevésbbé valósulnak meg. Az elmondottak alapján bizalmatlansággal viseltetvén a kereskedelemügyi kormány iránt, a kereskedelemügyi tárca költségvetését nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik? Gubicza Ferenc jegyző: Meskó Zoltán! Meskó Zoltán: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Csak annyiban kapcsolódom be az előttem szólott t. képviselő úr beszédébe, hogy én ott kezdem, ahol ő végezte: a költségvetést i-lfogadom, mert úgy a kormány, mint az igen t. kereskedelemügyi miniszter úr Iránt a legteljesebb bizalommal viseltetem. (Éljenzés a bal köze pen.) Illik, hogy a testvérpárt éljenezzen, amikor a kormányról beszélek, bár nem tudom, unokatestvérek vagyunk-e, vagy talán mostohatestvérek. (Derültség.) Az idő rövidségénél fogva csak rapszodikusan, távirati stílusban fogok egypár kérdést megemlíteni. Mindjárt rátérek az első témára, amellyel foglalkozni kívánok. Ez egy hatalmas érdemes társadalmi osztály érdekeit igyekszik felkarolni. Az útkaparók nehéz helyzetét akarom szóvátenni. A múltban ez a testület egyesületbe nem tömörült, wie vajmi keveset törődtek, jóformán alig ismerték ezt az intézményt, szinte lekicsinyelve mondták azt. hogy útkaparó. Ez a testület amely kétezer tagot számláló egyesületbe tömörült, ma a legnehezebb gondokkal küzd. Több memorandumot adott be annakidején a kereskedelemügyi miniszter úrnak, úgy a jelenleginek, mint elődjeinek, azonban kívánságaik a mai napig meghallgatásra nemi találtak, ök nagyon jól tudják, hogy az ország ma nincsen abban a helyzetben, hogy az államháztartás fölösleges kiadásokat elbírna. Kívánságaikat a legminimálisabbra redukálták. Vannak kívánságaik és kéréseik, amelyek anyagi áldozatot egyáltalában nem igényidnek és vannak kéréseik és kívánságaik, amelyek nagyon csekély anyagi áldozatot kívánnak. Hogy mindjárt .azzal kezdjem, ami nem igényel anyagi áldozatot, azt kívánják az útkaparók, hogy mostani elnevezésüket megváltoztassák. Munkájuk minősége és külső formája az idők folyamán megváltozott és azt szeretnék, ha ehhez igazodnék hivatali elnevezésük is. Három kifejezés is megfelelne új elnevezésnek: útkezelő, útgondozó vagy utirendőr. Csak az a fontos, hogy valami történjék, mert tényleg nem azt teszik, amit mai elnevezésük kifejez, hanem sokkal fontosabb munkát végeznek. (Zaj a jobbközépen.) Ez nayon komoly dolog, tessék ezt komolyan venni, is/.i'ii becsületes, tisztességes mnnkásemberekröl van szó, .akikről tudjuk, hogy az útkaparói elnevezés bizony lekicsinylést jelent, hiszen uti rendőri munkát teljesítenek, fontom feladatot végeznek az útgondozás terén. Másik kívánságuk, hogy természetbeni ruhával vagy ruhaátalánnyal láttassanak el. Igaz, nem a ruha teszi az embert, de aJbban az esetben, amikor uti rendőri feladatot teljesítenek, feltétlenül emelné tekintélyüket és a szolgálat érdeke is megkívánná, hogyha már nincsen egész egyenruhájuk, legalább külön sapkával lennének ellátva, ami jelezné, hogy fontos feladatot teljesítenek. Az államkincstár más ágazatoknál gondoskodik arról, hogy az alkalmazottaknak télvíz idején megfelelő ruházatuk legyen. Szerény kívánságuk az, hogy a kincstár tulajdonának fenntartásával legalább télire meleg ruhát, cipőt és sapkát kapjanak. Az útkaparók nem részesülnek, mint onás alkalmazottak, a féláru jegy váltására jogosító Igazolványban. Nagyon jól tudjuk, hogy nem passzióból utaznak, nem fürdőhelyre utaznak, az útkaparó csak akkor utazik, amikor éppen szüksége van reá, az államháztartást tehát nem terhelné meg különösen, ha esetről-esetre az útkaparók is megkapnák a félárú vasúti jegy kedvezményét. Másik kérésük <az lenne, hogy a munkásbiztosító, a. betegsegélyezés előnyeiben részesüljenek. A munkásbiztosítóba bevettek mindenkit, aki azt nem akarta, olyant pedig nem vesznek be, aki be szeretne oda kerülni. Ügy tudom, a népjóléti miniszter úr komolyan foglalkozik az Országos Tisztviselői Betegsegélyezési Alap átszervezésével és ezzel kapcsolatban talán idejében jön az a bejelentésem, hogy az útkaparók a mostani 1%-os levonás helyett készséggel átengedik e célra havi törzsfizetésük és családi pótlékuk együttes összegének 2%-át, hogy ők is ebbe az intézménybe belekapcsolódhassanak. Másik panaszuk az, hogy a 7000. számú miniszterelnöki rendelet értelmében ezeket az érdemes embereket teljesen kizárták a hadipótlék élvezetéből. Ez már csak azért is hihetetlen, mert a lövészárokban éppen úgy becsületesen teljesítették kötelességüket, mint ennek az országnak más polgáremberei. Sérelmes az is, hogy a Pénzintézeti Központ a tisztviselői kölcsönökből részükre nem fordít semmit. Nem lenne semmi akadálya annak, hogy ők is szerény kölcsönhöz juthassanak akár építkezési célra, akár más formában, hogy nyomasztó anyagi helyzetükön rövidesen és sürgősen segítsünk. Szintén nagyon lényeges panaszuk ezeknek az embereknek, hogy öt év kell hozzá, míg véglegesítenek ott valakit. Ez ellen természetesen tiltakoznak és azt kérik, hogy ezt iaz öt évet szállítsák le — mint más alkalmazottaknál van — egy vagy két évre. Rövidjén érintettem ezeknek az embereknek kívún.ságait. A többi kívánságuk: a létminimum megállapítása, a családi pótlék felemelése, a lakbér újabb rendezése, mind olyan kívánságok, amelyekről nem mondtak le, de belátják az ország nehéz helyzetét és momentán nem jönnek ilyen kérésekkel. Kérnem kell a kereskedelemügyi miniszter urat, hogy megfelelő intézkedésekkel gondoskodjék róluk és segítsen ezeknek a szegény embereknek helyzetén. Ezzi'l végeztem is ezzel a kérdéssel és most rátérek az iparpártolás kérdésére. A statisztika szerint külkereskedelmi merlegünk 1927-ben 374,700.000, 1028-foan 885,400.000 pengő minnszt matatott, 1929-ben 22,600.000 pengővel többet hoztunk be az országba, mint amennyi kivitelünk volt és csak az 1930-as év hozta meg az első kedvező eredményt, amikor is 80 millió plusz mutatkozott ezen a téren. Ha ezeket a számokat átnézem és ezekből arra következtetnék — és jogosan mernék erre következtetni — hogy a magyar társadalom jobb