Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.
Ülésnapok - 1927-491
Az országgyűlés képviselőházának h91. ülése 1931 április 23-án, csütörtökön. 99 met kérek arra, hogy a jövőre nézve egypár kívánsággal álljak elő. Méltóztassanak nekem megengedni, hogy eltérjek attól a szokott úttól, amely, miután hiába, valamennyien emberek vagyunk, belénk van gyökerezve, hogy az egyik saavammal azt követeljem, hogy az adóterhek csökkentessenek, a másik szavammal pedig kivételeket, kedvezményeket és segítségeket kérjek egyes osztályok és egyes foglalkozási ágak részére. Annak az oka, hogy mégis kivételes elbánás kérésével merek előjönni, az, hogy meg van állapítva és általánosan ismert dolog, hogy az a gazdasági krízis, mely az egész világra nehezedik, elsősorban az agrár foglalkozási ágat, ia mezőgazdaságot sújtja, nemcsak az egész világon, de különösen nálunk ós nálunk még nagyobb és súlyosabb a jelentősége ennek a krízisnek, mert nálunk a lakosság sokkal nagyobb száma, a nemzeti vagyonnak sokkal nagyobb hányada van beállítva a mezőgazdasági termelés szolgálatába. Általános az óhaj, mindenki azt hangoztatja, hogy a magyar mezőgazdasági krízisnek egy megoldása van: a búza és egyáltalában a lisztmagviak árának felemelése. Természetesen ez a legegyszerűbb kívánság, mert a legszembeötlőbb a jelenség. A krízis leginkább abban mutatkozik meg, hogy a termelő nem kapja meg a búzáért a termelési költségeknek megfelelő árat. Hallottuk, hogy a kormány ebben a tekintetben kereskedelmi szerződések kötésével, illetve kereskedelmi egyezmények létesítésével, a mi búzafeleslegünk exportálásával és a belső fogyasztásnak a termeléssel egy szintre való hozásával akar segíteni. Adja Isten, hogy ez a terv sikerüljön, mert kétségtelen, hogy ez a megoldás a legkevésbbé költséges és a legtermészetesebb. En azonban attól félek, hogy az az eszköz, esetleg nem lesz elegendő a bajok orvoslására. Lehet, hogy hibás ez a véleményem, hiszen én nem vagyok közgazdász, nem rendelkezem azzal a széles látókörrel, amely ilyen dolgok elintézésére alkalmas, de a lelkem, a kötelességem késztet rá, hogy kifejezést adjak annak a nézetemnek, hogy en nem tudom^ elképzelni ennek a kérdésnek megoldását másképpen, mint a búza árának megállapításával, mondjuk ki magyarul, a minimálásával és ha szükséges, még a monopólium bevezetésével is. Igaz, hogy ez radikális eszköz, igaz, hogy ez költséges eszköz, igaz, hogy ez ellentétben áll avval, amit előbb említettem, mert erőszakos beavatkozás a gazdasági élet rendes menetébe. Azért^ mondom, hogy ez csak a legvégső szükség esetén léptetendő életbe és ha életbe lép, legyen szabad akkor nekem ehhez még azt a kívánságot hozzáfűznöm, hogy ne méltóztassanak akkor a búzaárát Budapestre maximálni, hanem a termelési helyre. Kérem pedig ezt azért, mert ha nem ez történik, akkor az elért nyereségek nem maradnak a termelőnél. (Mozgás jobbfelöl.) Az egységes vasúti tarifát is meg lehet csinálni szerintem, mert ha kiszámítjuk, hány millió métermázsa búzát szállíf az Államvasút, és mi innen és mennyi onnan a szállítási tarifa, az egész bevételt elosztjuk az egész mennyiséggel, ebből megkapjuk a búza átlagos tarifáját. Akkor nem történik meg az, hogy ebben a csonka országban két és fél pengős, sőt három pengős tarifális különbségek lehessenek a búzánál, hiszen alig van Budapesttől a legtávolabbi állomásig talán 250 kilométernyi distancia. Az Államvasutaknak meg kell kapniok a maguk jövedelmét, de azt átalány ózva is megkaphatják, és mivel a termelőKKI'VTSET.AHAyi XA1M.O. XXXV. nek üzemköltsége mindenütt ugyanaz, mindenütt ugyanazt az árat fogja megkapni, ha egységes lesz a vasúti tarifai Laikus vagyok abban, hogy ez keresztülyihető-e, de az én elgondolásom, az én elképzelésem szerint keresztülvihető, sőt keresztül is viendő. (Helyeslés jobbfelöl) T. Képviselőház! Tudom, hogy ez csak ideiglenes intézkedés. Tudom, hogy ezt állandó rendszerré tenni és fenntartani nem lehet, nem csupán a gépezet költséges és bonyolult volta miatt, hanem egyéb okokból sem, mert hiszen be vagyunk kapcsolva a világgazdasági rendszerbe, amely bizonyára nem fog megtűrni magába a rendszerbe nem illő intézkedéseket és rendelkezéseket. De nekem az a reménységem megvan, aminek megerősítését ma már mindinkább halljuk itthon is, külföldi szakértőktől is, hogy talán átjutottunk a mezőgazdasági, illetőleg a világválság mélypontján, tehát nekünk csak egy bizonyos átmeneti idő kell, amíg át tudjuk segíteni gazdaságunkat ezen a mélyponton és ha beáll a javulás a világhelyzetben, akkor nem egy vérét vesztett s teljesen tönkrement mezőgazdasággal, hanem egy a nehéz körülményeket valahogy állami és társadalmi segítséggel áttelelt agrártermeléssel és agrárrendszerrel fogunk belekapcsolódni a világgazdasági helyzetbe. Akkor sokkal könnyebb lesz esetleg visszatéríteni valamit azoknak, akiknek most a terhet a vállaira raktuk, a megerősödött állam jövedelméből, mint tűrni azt, hogy tönkremenjünk és elölről kezdjük a magyar gazdaság megszervezését. (Jánossy Gábor: De magyarok nélkül, mert azok elpusztulnak!) T. Képviselőház! Ez volna körülbelül nagyjában, amit ki akartam fejteni. Azt hiszem, majd talán lesz alkalmam a földmívelésügyi tárca keretében egyéb dolgokról is megemlékezni. Lehetetlen azonban éppen az ellenzéki felszólalások folytán, hogy ne emlékezzem meg a magyar állam gépezetének egy másik ágazatáról, a közigazgatásról. Hiszen valaha is úgy volt, fiatal koromból emlékszem rá, hogy a parlament legviharosabb napjait a rendőrségnek, a csendőrségnek és közigazgatásnak kritizálása idézte elő és talán én magam is abban a véleményben voltam, hogy tényleg mégis rettenetes dolog az, amit az államhatalom és az államhatalom képviselői, az úgynevezett karhatalmak az állampolgárokkal szemben elkövettek. (Esz* tergályos János: Es megváltozott ez a véleménye 1 ?) Ez a véleményem, igen t. képviselőtársam, nagyon alaposan megváltozott. Részben megváltozott saját tapasztalatomból, elsősorban akkor, amikor katona voltam a háborúban és azt láttam, hogy eredményeket és nagy munkát csak összetartással és csak fegyelemmel lehet elérni. (Elénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) En ekkor megtanultam azt, hogy amiről önkéntes koromban azt hittem, hogy osztrák copf, az a fegyelmek leghatalmasabb eszköze. Megtanultam másodszor akkor, amikor 1918-ban — ismétlem, feltételezem, hogy naiv és jóhiszemű emberek, akik a fegyelmet nem ismerték, akik az egy célra való törekvést nem ismerték — iromlásba vitték az országot. Nem azért, mert a jószándék hiányzott belőlük, — ezt a legtöbbről elismerem —hanem azért, mert hiányzott belőlük a fegyelem az együttműködés fegyelme. Megtanultam harmadszor akkor, amikor Maniu Gyulának a román parlamentben mondott szavait olvastam: hogy addig, amíg magyarok közigazgatták Erdélyt, addig tisztviselők közigazgattak, de most (csalók és tolvajok. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Megtanultam akkor, amikor a oseh parlamentben azt 16
