Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-473

Âz országgyűlés képviselőházának ^73. segélyeknek ellenében, amelyeket a kormány kilátásba helyez, a munkásságnak semmi védelmet nem nyújt. Van ugyan a javaslatban pár szó arról, hogy megvonható a segély ha így, vagy úgy, szociális kötelezettségeinek a vállalat nem tesz eleget, ezt azonban annyira általár nos s ágban tartja a javaslat, hogy a gyakorlatban alkalmazni nem lehet. Ez írott malaszt, ami sehol gyakorlati alkalmazást nem talál, holott e törvény szerkesztőinek mégis csak kissé körül kellett volna nézniök az életben és akkor rögtön rájöttek volna az urak arra, hogyha az állam mint legfőbb erkölcsi testület valakinek támogatást nyújt, akkor joggal elvárhatja az illetőtől, hogy ennek a legfőbb erkölcsi testületnek törvényeit szem előtt tartsa és ennek a legfőbb t erkölcsi testületnek tagjait ne zsákmányolja ki olyan szemérmetlenül, amint az nálunk történik. Itt van egy gyakorlati példa. A székesfőváros a kelenföldi centrale bővítésére a Ganz-gyárnak munkát adott ki a régi feltételek mellett. Ezek olyanok, hogy a Ganz-gyár számára lehetővé válnék a régi munkabérek fizetése. E helyet mit látunk? A Ganz-gyár a fővárostól változatlan szállítási feltételeket kapót, olyan szállítási feltételeket, amelyek elég tisztes, — hogy a kapitalista terminológiával éljek — polgári hasznot biztosítanak a vállalatnak, mégis a vállalat (munkásainak __ és tisztviselőinek leszállította a munkabérét és fizetését és ennek a két kategóriának amúgy is alacsony vásárlóerejét még mélyebbre szorította. A profit megmaradt, mert a nyersanyagok és a félgyártmányok nem drágultak és a szabadalmak sem drágultak meg azóta, a vállalat tehát alacsonyabb munkabérek és tisztviselői fizetések mellett fog a fővárosnak szállítani és természetes, hogy haszna^nagyobb lesz. A főváros többsége, amely magát kereszténynek és nemzetinek nevezi, egyáltalában nem^ ütődött meg ezen, egészen természetesnek találta a kapitalista er, költesnek ilyen megnyilvánulását. Ezt a szellemet találjuk ebben a törvényjavaslatban is. Itt is szó van segélyezésről, támogatásról, amikor azonban védelmet kellene nyújtani, egy hang sem hallatszik. Pedig a munkásság rá van utalva a védelemre, nemcsak a munkásság sajátos szempontjából, hanem közgazdasági értelemben is. Az urak^ bizonyára már sokat hallottak a racionalizálásról. Erről ez a törvénytervezet semmiféle említést nem tesz, holott a racionalizálásnak igen nagy ré^ze van abban, hogy Magyarországon a munkanélküliség ilyen nagy és hogy a munkanélküliség tekintetében a harmadik helyen állunk; míg ugyanis az Egyesült-Államokban az összlakosság 17%-a van munka nélkül és Angliában 15%-a, addig Magyarországon az összlakosság 14%-a van munka nélkül. Ebbe nincsen beleszámítva a mezőgazdasági munkások óriási tömege és az a sok szegény iparos, aki hónapok óta munka nélkül lézeng a legkétsegbeejtőbb nyomorúságban. Arról a racionalizálásról, amelyet nálunk alkalmaztak, s amely egyfelől a gyárak összevonásában, a részvényesek kifosztásában jutott kifejezésre, másrészt pedig az üzemek racionális leállításában, ami a munkások ezreit tette munkanélkülivé, ez a törvénytervezet semmiféle említést nem tesz. Pedig olyan egyszerű a dolog! A német állami konjunktúrakutató intézet adatai szerint 1925-től 1929-ig nem kevesebb, mint kétmillió embert vontak be • a termelés folyamatába. Kétmillió ifjú fej és ifjú kéz akart résztvenni a termelés folyamatában, de csak addig maradt ott, míg azt a bizonyos szakmát, melynek tanulására szerződött, meg nem ta-. ülese 1931 február 27-én, pénteken. 13 nulta, mert amint vége volt a tanulásnak és amint saját magára volt utalva, azonnal szembetalálta magát a m/unkanélküliséggel, mert a kapitalistának mindenekfelett fontos az alacsony munkabér es a magas kereset. Egy autógyár például, amely 1925-ben 2300 emberrel havonként. 135 automobilt gyártott, 1929-ben, te-hát négy évvel később 1300 emberrel 235 darabot gyártott havonta. Egy motorbicikligyár, amely 1925-ben 3500 munkással naponta 40 motorbiciklit gyártott, 1929-ben 1900 munkással 120 motorbiciklit állított elő naponta. S így lehetne a végletekig bizonyítni, micsoda rettenetes hatása van a racionalizálásnak. Ha a racionalizálással lépést tart a fogyasztás emelkedése, akkor a racionalizálás üdvös, mert azt jelenti, hogy a fogyasztó olcsóbban jut az árucikkekhez. A baj azonban ott van, hogy az állam törvényei, az állam hatalmi apparátusa, az állam egész hatalmi elgondolása a kapitalistáknak kedvez. Jó konjunktúrában a munkás és a tisztviselő éppúgy éhezik, mint ma; a haszonfölösleget egyesek vágják zsebre. Amikor azután bekövetkezik a rossz konjunktúra, akkor az gyesek szépen igyekeznek pénzüket átsibolni Luxemburgba, vagy eltűnnek Svájcban, a nyomorgó tömegek azonban itt maradnak, élni akarnak, kenyeret követelnek és joggal állítják az állammal szembe követelésüket: munkát és kenyeret, mert az állam hibás abban, hogy a jövedelemeloszlás ilyen aránytalan, minthogy az állam az ő sajátos eszközeivel akadályozza meg a munkások önsegélyezését, akadályozza meg szervezkedésüket, akadályozza meg azt, hogy a munkásság á maga erejéből tudjon magának olyan munka-. béreket kiharcolni, amelyek lehetővé teszik számára azt, hogy rosszabb időkre valamit el is tegyen magának. Mint mondottam, erről a szociálpolitikai; védelemről, sem nők, sem gyermekek védelméről ebben a törvénytervezetben szó sem esik. Talán van benne egy ilyen általános követelmény, azt azonban gyakorlatilag megfogni nem lehet. Ez tehát az első hibája és az első gyengéje ennek a törvényjavaslatnak. Egy második gyengéje az, hogy nem gondoskodik arról, hogy a megalakulandó építőipariszövetkezetek valamelyes támogatásban részesüljenek. A t. Ház minden egyes tagja előtt ismeretes, hogy a mai válságnak legfőbb okozója az, hogy az építőipar pang. Ebben hibásak a kartellek, amelyek túlzott árakat szabnak s ennek következtében vékonypénzű emberek számára majdnem -lehetetlenné válik a lakásépítés. De hibás ebben a mi hitelrendszerünk is, amely évek óta nem ad ki olcsó, hosszúlejáratú kölcsönöket; a bankok az ilyen kölcsönöktől irtóznak és ha a bankok adnak is ki kölcsönt házépítésre, mindenkor kikötik, hogy legalább kétszobás lakások legyenek abban a házban, mert olyan ház építésére, amelyben csak prolilakások •' lesznek, nem szívesen adnak a bankok jelzálogkölcsönt. Úgyhogy ennek a mai helyzetnek eredménye az, hogy minden város perifériáin keltekeznek alacsony viskók, keletkeznek munkások által lakott házak, amelyek a higiénia legelemibb követelményeit is nélkülözik, borzasztó odúk, amelyekben a munkások laknak. Holott ha valamelyes állami támogatással, állami segélyezéssel minden vidéki városban megszerveznék az építőanyagkereskedőket, ( a kis építő- és kőművesmestereket, házépítőszövetkezetbe^ és lehetővé tennék, hogy egy ilyen házépítŐszövetkezetbe az építtetők is bevonuljanak és így közös akarattal, közös erővel valamivel olcsóbb kölcsönnel tudnának házakat építeni,, akkor