Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-479

198 Az országgyűlés képviselőházának U79. ülése 1931 március 11-én, szerdán. csak az ilyen gazdasági politikához, amilyet ez a kormányzat folytat. A tejnek ez a drágítása különösen azért súlyos, mert nagyon jól tudjuk, hogy a tej igazán az elsőrendű élelmiszükségletek köze tartozik és elsősorban a gyermekek, öregek és betegek táplálására szolgál. Ha pedig figyelembe vesszük azt, hogy milyen nálunk a halandósági arányszám, hogy a csecsemőhalandóság kérdésében Európa összes kultúrállamai között vezetünk, akkor igenis, elsőrendű kötelessége lenne a kormánynak, hogy a tej drágítását megakadályozza és lehetetlenné tegye, hogy a termelő és a kartell összefogva egyenesen a közönség kiuzsorázása révén olyan haszonhoz jusson, amely haszonra semmiféle szükség nincsen és amely, csak a budapesti fogyasztásra átszámítva, naponként több mint 20.000 pengőt vesz ki a fogyasztóközönség zsebéből. Egy másik elsőrendű élelmieikk, amelyre rámutatni kívánok és amelynek drágulása már csak napok kérdése, a cukor. Nagyon jól tudjuk és élénk emlékezetünkben van egy néhány héttel ezelőtt elmondott interpelláció alapján az a harc, amely a termelők és a cukorgyárosok között megindult s amely azért folyt, hogy a termelők milyen megváltási árat kapjanak a cukorrépáért. A cukorgyárosok természetesen igyekeztek ezt a lehetőségig redukálni. Az egyeztetés kérdését a közgazdasági miniszter vette a kezébe és az egyeztetés azzal végződött, hogy a cukorrépatermelők és a cukorgyárosok valahogyan megbékéltek egymással, a békének az árát azonban megint a fogyasztók adják meg, (Propper Sándor: Mint rendesen, kiegyeztek a fogyasztók bőrére!) úgyhogy a fogyasztók terhére fogják ezt az ártöbbletet áthárítani a nélkül, hogy vagy a termelők, vagy a cukorgyárak engednének a maguk amúgy is meglehetősen magas.hasznából. Pedig, ha már a közgazdasági miniszter úr úgy látta és olyannak tekintette a helyzetet, hogy a termelőkre nem lehet áthárítani a terhet, vagyis nem lehet kisebb összegben megállapítani a megváltási árat, mint ahogy a kalkuláció alapján megállapították és a cukorgyárosok helyzetét sem lehet rontani, a cukorgyárak profitját sem lehet csökkenteni, akkor maradna még egy harmadik megoldási lehetőség, egy kézenfekvő megoldás és pedig az, hogy a kormány a cukor fogyasztási árát leszállítaná, mert teljesen lehetetlen az, hogy ma minden kilogramm cukor után 40'6 fillért kell mint fogyasztási adót, illetve mint illetéket kifizetni. Amikor ez a helyzet és amikor, ha Összehasonlítást teszünk, hogy mennyi a cukor ára nálunk s mennyi azokban az államokban, amelyek a cukrot kívülről hozzák be, ahol tehát a cukrot importálják, meg kell állapítanunk, hogy amíg nálunk egy kilogramm cukor ára 1*16 pengő,

; addig például Londonban és általában Angliában ennek az árnak körülbelül a fele, 60 fillér a cukor kilogrammja, aminek természetes következménye a fogyasztás tekintetében az, hogy míg Magyarországon egy főre 12 kilogramm cukorfogyasztás esik, addig Angliában ez a mennyiség 46 kilogrammra emelkedik. Ha tehát a pénzügyminiszter úr helyes politikát folytatna (Kun Béla: Népjóléti politikát!) és arra az álláspontra helyezkednék, hogy ezeknél az ugyancsak elsőrendű élelmiszereknél igyekszik megnagyobbítani a fogyasztást, akkor — még ha a kincstári szempontokat tartja is szem előtt — kincstári szempontból i^ megtalálná a maga számítást. Mert ha leszállítaná a cukor fogyasztási adót 40*6 fillérnek a felére, ennek az intézkedésnek a hatása a cukorfogyasztásban kétségkívül megmutatkoznék, mert a cukor fogyasztása nagyobb mennyiségben történnék és ennek következménye az lenne, hogy a kincstár semmiféle hátrányt nem szenvedne. Hogy azonban mennyire hátrányos az az élelmezési politika, amelyet a kormány folytat, amikor az elsőrendű élelmicikkek megdrágítását egészen nyakló nélkül, minden korlátozás nélkül megengedi, kitűnik abból iá halálozási arányszámból is, amelyet a magyar statisztikai adatok felmutatnak és amelyekből azt látjuk, hogy míg Budapesten ezer élveszületett gyermek közül egy éven belül 185 pusztul el, addig Londonban ezer közül csak 44, ami azt jelenti, hogy ott elsőrendű fontosságúnak tekintik az elsőrendű élelmicikkek olcsóbbátételét, nálunk pedig a kormány, mint mondottam, hagyja az élelmiszerek árát olyan mértékben emelkedni, amint az a termelői vagy pedig a kereskedői érdekeltségeknek tetszik és semmiféle korlátozást nem tesz. Hivatkozhatom még arra is, hogy ha megnézem a vásárcsarnoki kimutatásokat és összehasonlításokat teszek, akkor megállapíthatom, hogy az ugyancsak elsőrendű szükségletet képező élelmiszerek közül például a marhahús ára ugyancsak a legutóbbi hónapban emelkedett kilónként 20 fillérrel, emelkedett a zsírnak, a burgonyának tojás ára, a savanyúkáposzta ára, most pedig azt látjuk, — olvashattuk már a tegnapi napon is — hogy míg a búza ára, amelyet a kormány mesterséges eszközökkel igyekszik felhajszolni,- métermázsánként 1 pengővel emelkedett, addig a malmok a kenyérliszt árát a búzaár egypengos emelkedésével szemben 3 pengő Öt fillérrel emelték, aminek következménye az lesz, hogy a közeli napok egyikén be fog következni^ a kenyér árának megdrágulása is. Akkor tehát igazán ott tartunk majd, hogy az elsőrendű élelmicikkeknél hallatlan árdrágítás következik be, mert megdrágították a tejet, megdrágították a kenyeret, a lisztet, a cukrot, a burgonyát, a savanyúkáposzát, megdrágították a marhahúst, vagyis mindazokat a cikkeket, amelyeket a legszegényebb néposztály fogyaszt és amelyek tömegfogyasztás keretébe tartoznak. Ez annál is inkább súlyos dolog, mert egyrészt a kormánynak módja lenne leszállítani az élelmiszerek árát, másodszor pedig azért is, mert éppen a tegnapi napon hangzott el a budapesti törvényszék egyik tanácsának ítélete, amelyben a budapesti pékeket áruuzsorával vádolja meg. Ezt az áruuzsorára vonatkozó határozatát a törvényszék meglehetősen hosszú és körülményes vizsgálat alapján állapította meg és megállapítja ítéletében azt, hogy azoknak az államoknak fővárosaiban, amelyek tőlünk veszik. vagy

r külföldről hozatják a búzát, mint például ïîécs, Prága, Berlin és Párizs, ahol a munkabérek jóval magasabbak, mint Budapesten, ennek dacára is — Bécsben, Prágában. Berlinben és Párizsban, tehát a. nagy metropolisokban* — sokkal olcsóbban adják és tudják adni a kenyeret és zsemlyét, mint amennyiért Budapesten adják. Ezt itt csak azért tehetik meg, mert a kormány teljesen szabadjára engedi az élelmicikkek uzsoráját, semmiféleképpen nem akar ennek gátat vetni s a termelőket és a gyárosokat a közgazdaságügyi miniszter úr mindig igyekszik a maga tekintélyével, befolyásával kiegyeztetni és pedig olyanképpen, hogy rászabadítja ezeket a különféle kartellbe tömörült vállalkozókat a fogyasztóközönség teljes kizsákmányolására és teljes kiuzsorázására.