Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-478

Az országgyűlés képviselőházának 478. getve mindent, ami szép volt és kedves volt és ami az életnek értéket adott. Ki kell men­teni a magyar iparostársadalmat abból a mo­csárból, amelybe a nyomorúság a kisiparos­ságot elsüllyeszteni készül és ha közmunkák kreálásáról általában szó esik, úgy én öröm­mel üdvözlöm a javaslatnak ezeket a rendel­kezéseit, amelyek a magyar kisiparos társa­dalmat fokozottabb mértékben kívánják a közmunkákban és a közszállításokban részesí­teni. T. Ház! Ha most arról esik szó, hogy tu­lajdonképpen mi a nyomorúság előidéző oka, akkor több más képviselőtársammal együtt én is az adót említem meg elsősorban, azt # az adót, amelyet jó pár esztendővel ezelőtt a jól­kereső iparosra szabtak ki. De ez a kereset azóta a felére esett, vagy még azon is alul marad, az adó azonban — pénzügyi nyelven szólva — rögzítődött. Ezt nem szabad nekünk, t. Ház, változatlanul meghagynunk. Alkalmaz­kodni kell a viszonyokhoz és kell, hogy az adózás mértékének megállapítása pénzügyi hatóságaink fokozottabb gondoskodása tárgya legyen. Még egy volna a fontos. A kormány kiad megfelelő intézkedéseket, amelyek azután a gyakorlatban nem válnak be úgy. Valahogy elsikkad közben az a szellem, amely a javas­latokat és az intézkedéseket szülte. A kor­mánynak arra az intézkedésére célzok, amely nem is olyan régen látott napvilágot, amely a segéd nélkül dolgozó iparost mentesítette a forgalmi adó alól, az egy segéddel dolgozót azonban már nem. Mármost milyen eseteket teremt az élet? A segéd nélkül dolgozó iparos­nak véletlenségből akad párnapi sürgős mun­kája és felfogad egy kisegítő segédet, vagy a segéd nélkül dolgozó iparoshoz nap-nap mel­lett könyörögni jár pár munkanélküli segéd, hogy legalább néhány napra vagy hétre vegye fel, mert már abszolúte nem tud kere­sethez jutni. Jó szíve sugallatára hallgatva, az iparos felveszi a segédet. Es mi az ered­mény? Véletlenül, — mert mindig véletlenül történik — de tényleg éppen akkor jelenik meg a forgalmiadóellenőr, aki nagy meglepe­téssel konstatálja, hogy íme, a segéd nélkül dolgozó iparos^ segéddel dolgozik. Rögtön jön a, forgalmiadókivetés, és vannak értesülé­seim, amelyek szerint az alsófokú hatóságok túlbuzgósága azután egész esztendőre a for­galmi adó alá vonja az illető iparost. Nagyon szeretném, ha a kereskedelemügyi miniszter úr és a pénzügyminiszter úr méltá­nyolnák a kisiparosság helyzetét és talán nem volna az állampénztár számára nagy megter­helés, ha nem állítanának határt az egy segéd­del dolgozó iparosok forgalmi adójának elen­gedése elé. Azt hiszem, ma már a segédekkel dolgozó kisiparosság is olyan kevés forgalmat reprezentál, hogy annak adóját már szociális, de politikai szempontból is el lehetne engedni. Mint másik nagy, nyomasztó terhet, amely az iparosságra nehezedik, az Országos Társa­dalombiztosító Intézet terheit említem fel. Ez a túlméretezett intézmény a maga nehézkes, lassú intézkedéseivel szerény véleményem szerint ho­vatovább nem társadalombiztosító, hanem tár­sadalomnyugtalanító intézetté válik. Az a szép és magasztos eszme és elgondolás, amely pár évvel ezelőtt a Társadalombiztosító Intézetet szülte, úgylátszik, csak megalkotásakor érvé­nyesült, működésében imár nem, pedig, ha a ke­reszt, amelyről elsikkadt a glória, nem fog töb­bet vigasztalni és felemelni, hanem hordozói­nak csak kínzójává válik és ha az a jogosan KÉPVISELŐHÁZI KAPLÓ, XXXIY, „ ülése 1931 március 10-én, kedden. 167 járó gyermekágyi segély fél esztendő mulya még mindig nincsen ott, annál^ a családnál, amelynek családfője annak idején befizette ve­rejtékesen szerzett keresetéből a Társadalom­biztosítót megillető filléreket, ott súlyos szer­vezeti hibáknak kell lenniök. Egyetlenegy ilyen esetnek sem volna szabad előfordulnia, pedig többről hall az ember, mint amennyit én itt felemlítek. A Társadalombiztosítót elvégre nem rideg üzleti szellemben kellene fenntartani; a Társa­dalombiztosítóban mégis jobban kellene. érvé­nyesülnie a társadalmi szolidaritás érzésének ápolására irányuló akaratnak, mint amennyire ott tényleg érvényesül. Mert csak arról hall az ember, hogy deficittel dolgozik, hogy a defici­tet el akarják tüntetni, arról azonban még so­hasem hallottam, hogy olyanná akarják tenni ezt az intézményt, hogy az közszeretet tárgya legyen. Már pedig egy társadalombiztosító in­tézet, ha nem közszeretet tárgya, hivatását nem is tudja betölteni. A kisiparosság ma különben is aránytala­nul sok terhet visel és aránytalanul* kevesebbet kap cserébe, mint amennyit befizet.Igen jogos tehát az elkeseredés a Társadalombiztosító ter­hei ellen. A harmadik nagy sérelem, r amelyet szóvá akarok tenni a kisiparosság részéről, a hitel­kérdés megoldása. Ma az a helyzet, hogy van egy szövetkezet, az löksz., amely Budapesten az ipari érdekek istápolására alakult és kölcsö­nöket folyósít. Azt hiszem, hogy Budapesten anyagi tehetségekhez képest megfelelőleg érvé­nyesülni is tud, vidéken azonban már a távol­ságnál fogva sem tudja betölteni ezt a szere­pet. Okvetlenül szükséges, hogy decentralizált fiókintézetei vagy szervei legyenek az löksz.­nak, amelyek olcsó közvetítéssel, de el tudják látni a vidéki kisiparosság hiteligényeit is. Mert a múltban az volt a helyzet, hogyha egy vidéki iparos kölcsönt akart az Ioksz.-tól, leve­lezett egy ideig, elköltött pár pengőt, aztán annyi garanciát kértek szüleitől, apósától, anyósától, hogy a végén az az iparos rájött arra, hogy a helybeli intézet nem kisebb^ garan­ciával ugyan, de sokkal kisebb utánjárással és szekatúrával fogja azt a hitelt nyújtani, ame­lyet az Ioksz.-tól remélhet. Az löksz, vidéki kirendeltségein túl feltét­lenül szükségesnek tartom a magam részéről az ipartestületi reformot is. Örömmel értesülök róla, hogy a reform maga már az érdekeltségek­nél fekszik és bízom benne, hogv az érdekeltsé­gek hozzászólása után megfelelő formában, rö­videsen idekerül ez a reform a Ház elé és ezzel újabb tanújelét adja a Ház az iparos érdekek védelmének. T. Képviselőház! Nem szándékozom tovább igénybevenni <a Ház türelmét igénytelen sze­mélyemmel szemben, (Halljuk! Halljuk!) azért befejezem beszédemet azzal, hogy nekem az a homályos sejtésem, hogy talán túl vagyunk már a gazdasági krízis mélypontján (Petro­vácz Gyula: Adja Isten!) és hogy nemsokára mutatkozni fognak a javulás jelei. Szeretném éppen az iparfejlesztési törvényjavaslat tár­gyalása során ezt a reményt átplántálni min­den kisiparos csüggeteg szívébe, hogy reménye újjáéledjen és akarata saját TOSSZ sorsával szemben kemény daccá erősödjék, mint tűzben az acél, hogy tudjon úgy tenni, amint ma min­den igaz magyar embernek tennie kell: panasz­talan ajakkal és összeszorított fogakkal tűrni, bízni és csak hinni egyre növekvő nagy remény­séggel a magyar iparnak, a magyar életnek újjászületésében és örökkévalóságában. 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom