Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-476

102 Az országgyűlés képviselőházának A indusztriálisok, pedig ők hátrányban és kisebbségben r vannaik. Egész Európában az induis-ztriáliis államok viszik a szót. (Jánossy Gábor: A tőke, a kapitalizmus!) Ezt meg merném toldani azzal, hogy a merkantilisták viszik a szót, (Jánossy Gábor: A pénz!) s amikor némelyeket meggyanúsítottak azzal, hogy iparellenesek, akkor legfeljebb arról lehetne szó, hogy merkantilellenesek, mert az ipar a maga keserves küzdelmével egy vonalon küzd a mezőgazdasággal, ellenben kettőjük között, még inkább a termelő és fogyasztó között van még egy kategória, amely szépen meglapulva nézte az egész vitát és amely itt soha szóba sem került. A merkantilisták azok, akik ellen a közvetítés drágasága miatt igen sok szó eshet, mert itt megállapítást nyert, hogy a termelő nem nyer, a fogyasztó drágán fogyaiszt, s a kettő között mutatkozó nagy árdifferencia valahol 5—6—7 lánekereskedőnél eltűnik. "Ha tehát van itt egy ellenséges áramlat, — mondjuk: hangulat — akkor az nem az indusztriálisok ellen van, hanem a merkantilisták ellen. Figyelemmel kell lennünk arra, hogy a mezőgazdaságnál nem tudunk többet foglalkoztatni, mint legfeljebb 50—52 egyént egy kvadrátkilométeren, tehát áll kell alakulni úgy, hogy a^ többinek más kereseti ágban legyen megélhetési lehetősége. Fontos ez az intellektuelek szempontjából is, mert az iparban a középosztály iskolázott gyermekeinek elhelyezése könynyebb, mint a (mezőgazdaságban, az ipar többet tud abszorbeálni. Csak most látott napvilágot egy statisztika, amelynek hajmeresztő, elképesztő számadatai vannak. Ezek szerint 40.000 azoknak az érettségizett és diplomás embereknek a száma. akik a képességükhöz képest viszonyítva diminuait, leszállított munkakörben kénytelenek dolgozni a mindennapi kenyérért. (Ügy van! Ügy van!) Nem olyan óriási szerencsétlenség az, ha az élet arra kényszerít, hogy másképpen keressem meg a kenyeremet, nem az eszem, hanem a kezem után. Ha megvan hozzá a fizikai, erőm, akkor ez nem jelent nagy szerencsétlenséget, de nemzetgazdasági szempontból súlyos bűn és vétek, hogy azt az ifjút, akit 24 esztendeig a szüleinek terhére iskoláztatunk, akinek legszebb éveit elvesszük, míg a diplomát megszerezheti, hóseprésre fogjuk. Ez nagy nemzetgazdasági tőkeveszteség, mert azt a munkát egy épkézláb ember 14 éves korában is elvégzi, ahhoz nem kell hosszú esztendőkig középiskolát és egyetemet járni. Nemzetgazdasági szempontból nagyon súlyos és terhes körülmény az, hogy 40.000 ilyen ember van. De ezek még boldogabbaknak nevezhetik magukat, mint az a mai statisztikában kimutatott 7000 diplomás ember, aki semmimnemű kereseti f orrással^ nem bír s amikor a főváros a kormány hozzájárulásával — nagyon helyesen — segíteni akar ezeken az embereken, ez a segítség nagyon komoly, de ennek megítélése nem történhetik úgy, hogy a szellemi és fizikai munkást szembeállítjuk egymással. Mindkettő segítségre szoruló egyén. Csakhogy ezeket a szellemi munkásokat legtöbbször nem lehet fizikai munkára felhasználni, mert három nap alatt 'belebetegszenek. En nem egy diplomás embert protezsáltam a Beszkárt-/hoz pályamunkára, mert nem volt más menedékük, nem tudtak mit csinálni. Ma az emberek nem a haláltól félnek, hanem az élettől, ezért van az a sok öngyilkosság. Az élettől félnek, nem mernek vele megbirkózni. Amikor ilyen embereket sorozatosan betettem oda, mind kibetegedtek három-négy map alatt; nem szokták ezt a nehéz munkát, nem bírták '. ülése 1931 március 5-én, csütörtökön* iizikummal, úgyhogy nem tudunk ezzel a 7000 emberrel mit^ csinálni. Azokhoz csatlakozom, akik azt a kérdőjelet intézzük a kultuszpolitika intézőjéhez: mit kezdünk az esztendőnként ezerszámra kibocsátott diplomás emberrel, hová helyezzük el a szellemi proletárokat? A magam részéről sokkal veszedelmesebbnek tartom a szellemi proletárokat, mint a fizikai proletárokat, mert a maguk felvilágosultságával. a maguk tájékozottságával és a maguk beszélőképességével rettenetes destrukciót végezhetnek ebben az országban. (Ügy van! Ügy van!) Mindenkép érdeke az országnak és érdekünk valamennyiünknek, akár fizikai munkásnak, akár szellemi munkásnak nevezzük, hogy mi ezeket a kérdéseket, még nagy áldozatok árán is, szanáljuk. Elnök: Képviselő úr, lejárt a beszédideje! Buday Dezső: Kérek szépen egy órai meghosszabbítást!^ (Felkiáltások: Megadjuk!) Elnök: Méltóztatik a beszédidő meghosszabbításához hozzájárulni? (Igen!) A Ház hozzájárult. Buday Dezső: Kétségtelen, hogy történni kell valaminek. Akiknek nincs semmijük, azoktól nem vehetünk el semmit. Itt a társadalom minden erejének megfeszítésével találni kell eszközöket, hogy éhezők ne legyenek az országban. A főváros a maga részéről berendezkedett a legnagyobb szükség kivédésére: a népkonyhák 38.000 egyént látnak el, akik keresetnélküliek. A 38 000 egyénből 20000 szakmunkás, ipari szakmunkás, aki kénytelen arra, hogy azt a kenyérosztogató helyet felkeresse, mert a mindennapi keresete nincs meg és még boldog törvényhatóságnak kell nevezni, amely ezt meg tudja csinálni, de az én megítélésem szerint meg kell csinálni nemcsak ebben a városban, amely az országnak a feje, a kultúrának a centruma, az egész országnak az irányítója, vezére, igazgatója, hogy éhező ember egyetlenegy se legyen. TTgy kell tehát fejleszteni ezeket az intézményeket, hogy éhezés és kenyértelenség ne legyen..^ En azt hiszem, példaadás ez a többi 10 törvényhatósági város és a 45 megyei város számára és mindenki számára, tehát az állam és a kormány számára is, hogy míg ezek a zivataros idők járnak, míg ez a hét sovány esztendő, amely, sajnos, immár 14 hosszú esztendőre nyúlik, tart, addig valahogyan átéljük az időket a nélkül, hogy az emberek elveszítenék a sajátmaguk bizalmát, reményét ennek az országnak jövője iránt. Valamennyiünket át kell hatnia annak az érzésnek, hogy erre be kell rendezkednünk. Valamennyien ellene vagyank a munkanélküli segélyezésnek, ami természetes, mert ipari munkásokat hosszú éveken át így nem tudunk ellátni. Ha arról volna szó, hogy konjunkturális jelenség a munkanélküliség, főleg a szakmunkában, akkor lehetne arról beszélni, hogy itt átmenetileg csináljuk meg ezt a reszkírozott lépést, azonban valamennyien csalódtunk, akik azt hittük, hogy a munkanélküliség kérdése konjunktúra, magától el fog tűnni, mert sajnos, krónikus betegsége ez egész Európa-, nak, olyan jelenség, amellyel számolni kell ad infinitum. Megítélésem szerint beláthatatlan hosszú időre be kell tehát rendezkedni, de munkanélküli segélyekkel elintézni a kérdést szerintem nem lehet. De ha volna is pénzünk erre, akkor sem lehet így berendezkedni, mert hovatovább a munkanélküliség a munkakerülést fejlesztené ki, ezt pedig én mindenkép gátolni akarom. Örülök annak, ha az emberek Holgozni kívánnak. A magyar ember mindenkép dolgozni kíván és dolgozik is, ha van lehe-