Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-463

238 Az országgyűlés képviselőházának UB és a törvényhozást érdekli, és amely kötelességeket ró rá, a minőségi termelésnek az egész vonalon minél gyorsabb tempóban való diktálása. A gyorsabb minőségi termelés alatt értem azt, hogy az eddigi termelési irányokkal és kényelmi állapottal szemben gyorsabb tempóba kell áttérni olyan termelési irányokra és olyan értékesítési módokra, olyan kereskedelmi szokásokra, hogy úgymondjam: olyan szállítási módokra, (Ügy van! a középen.) amely szerint a külföld szívesebben vásárol, mert a külföldi piaccal nagyon nehéz vitatkozni, hogy a minőségi megállapítás nálunk jobb mint odakinn, és hogy neki nem az a csomag, hanem ez a csomag jó, stb. Ellenkezőleg: alkalmazkodni kell minél gyorsabban azokhoz a feltételekhez, amelyekkel a külföld versenyképes. (Ügy van! a középen.) A harmadik és a legfontosabb, hogy a magyar mezőgazdaság a külföldi piacon 'versenyezhessen, az, hogy azoknak az áruknak és fogyasztási cikkeknek árai, amelyeket a fogyasztó felhasznál, — elsősorban gazdaságában, de belső életében is, háztartásában is — arra a nívóra szállíttassanak le, amely nívó mellett ez a fogyasztás, a fogyasztott termeivény ára, hasznosan tudjon beleilleszkedni a magyar mezőgazdaság termelésébe, vagyis produktív célokra fordíttassák és produktív eszközzé váljék a mezőgazdasági termelésben. A kérdés központjába tehát akarva-nemakarva kényszerűen az iparcikkek árai leszállításának kérdése kerül, akármennyire próbáljunk más megoldáshoz jutni, akármilyen hosszú polémiákba bocsátkozzunk és akármilyen jól hangzó propozíciók tétessenek az ipari termelés érdekében, hogy ne az iparcikkek árait szállítsák le, hanem tessék felfelé tornászni a mezőgazdasági cikkek árait. Ebben a tekintetben a magyar közvéleménynek megállapítása teljes helyes nyomon jár. Mert mit lát a gazda maga előtt napról-napra? A legegyszerűbb fűszeresbolttól kezdve végig egészen a községi kovácsig nem lát egyebet, mint a gazdasági élet természetes termelési rendjének sorozatos diszharmónizálódását; az egyik diszparitás, diszharmónia kapcsolódik a másikba. Kezdve a kisembertől, aki fuvaroztatni szokott, s aki ma nem patkoltatja meg a lovát, mert drága a vas; inkább otthon marad, tehát nem fogyaszt, nem vállal fuvarozni valót sem és miután nem bírja a patkolási költséget, tehát .a falusi kovácsnak sem kell szén, becsukhatja műhelyét. Ezt csak példaképpen hozom fel. Ha a fuvarozó' közönség tartózkodik a lovak patkolásától, akkor a kovács nem vesz szenet, és nem vesz semmi mást egyebet sem. Az egyik diszharmónia a másikba kapcsolódik és végül a termelés elmaradása az eredmény, amely egyúttal a fogyasztóképesség lecsökkenésável jár; ehhez járul továbbá egy általános bizalmatlanság, tömegpszihózis, amelyben a változásoktól tartózkodik és óvakodik mindenki azért, mert a másik oldalon a. fogyasztást, a keresletet nem látja. Ennek a diszharmonikus állapotnak legfőbb motorikus ereje az árak természetes nívójának a divergálása. Abban a polémiában, amely ebben a tekintetben felmerült, legelsőisorban is azt állították, hogy a kartellre szükség van. Itt most nem akarok a kartellek közgazdasági szükségességének kérdésével foglalkozni, elvégre ennek nagy irodalma van és ha az ember végigolvassa a német írókat, különösen Liefmannt, Tsehirschkyt, a harmadikat és a negyediket, ha az ember leteszi a könyvet, megállapíthatja kétségtelenül, hogy egyedül jogszabályokkal segíteni ezeken a diszharmóniákon csak kisebb S. ülése 1931 február 6-án, pénteken. részben lehet. Azt mondják a kartellek védői, hogy a kartell a termelés szervezésének szükséges része, de ezzel szemben az az érzésünk, hogy el fog jönni egy bizonyos idő, amikor ezeket a visszaéléseket a mainál sokkal súlyosabb visszaéléseknek fogják minősíteni, mert a tisztultabb álláspont azt fogja bizonyítani, hogy az emberi közjó, az emberi jólét érdekében minden egyes olyan visszaélésszerű cselekményt, amely gazdasági túlsúlyt jelent a másik oldalon az elszegényedés fokozása mellett, közérdekből igazolni sohasem lehet. Azt mondják a kartellek védői, — és ez általában vonatkozik minden monopólisztikus szövetkezésre — hogy mindaddig, míg a mai gazdasági élet szabályai állanak fenn s ameddig a külfölddel szemben való versenyünk előírja, addig szükség van olyan koncentrikus és tervszerűséget adó központi szervre, amely az egész irányítást kezében tartja. Ez hozzá tartozik az okszerűséghez s a termelés tervszerűségéhez. Mert ha fel is tesszük azt, hogy a szabadyerseny s a minden nyakló nélkül való termelés olcsóbbá teszi az árakat s ezzel fokozza a fogyasztást, fokozza egyúttal a másik oldalon a termelési lehetőséget is, túltermeléssé fajulván, áranarchiára vezet — mondják ők — és ekkor bekövetkezik az ipari vállalatokban a szoliditás csökkenése, a rendes, rendszeres termelési nívó alászállása. Sőt ebből származhatnak olyan vagyoni .defektusok is, amelyeknek végeredményiben a termelés vallja kárát, amelyekből nagy eltolódások, gazdasági krízisek származnak, úgyhogy végeredményben ennek éppen az a fogyasztó vallotta a legtöbb kárát, aki a termelésnek lehető magas fokra emelését s az árnak a minimumra való csökkenését kívánta. T. Ház! Ilyen okok vannak, de ezek nem állandóak, hanem inkább átmenetiek. Azoknál a nemzeteknél, ahol az ipar a saját hazai fogyasztást teljes mértékben fedezi, talán lehet szó ennek a szükségéről. Ahol továbbmenőleg a hazai iparnak szüksége van arra, hogy állandóan biztos külföldi piaca is legyen, tehát /külföldi termelési rajonokról kell neki gondoskodnia bizonyos olyan ipari eljárásokkal kapcsolatban, amelyek az előnyeit biztosítják, ez érthető. De nálunk, — kérem ne nagyzoljunk — a magyar ipar még gyenge, a magyar ipar még nem fedezi a hazai szükségletet, vagy ha fedezi is, — és ez a dolog lényege — akkor fedezi talán egy bizonyos árnívóval, mert minden egyes fogyasztási mennyiség egy bizonyos árnívót tételez fel. Ha azt mondjuk, hogy egy bizonyos ár mellett ki van elégítve az egész hazai fogyasztás, akkor ez annyit jelent, hogy ez a fogyasztási terület csak ugyanegy árnívóra vonatkozik, elleniben abban a percben, mihelyt ez az árnívó alászáll, már nincs kielégítve a hazai fogyasztás. Ha százalékban vesszük az árdifferenciát, akkor 1—2—3—5%-os leszállítása az árnak nem 1—2—3—5%-os kiszélesítésével jár a fogyasztási képességnek, hanem számtani haladvány helyett sokszoros geometriai haladványban áll az árdifferenciával a fogyasztási különbség. Egy 5%-os árdifferencia tehát nem 5%-os fogyasztási képességnek felel meg, hanem 10—20, sőt többszörös fogyasztási képességnek. Minden árunak megvan a maga használati aránya, amely definiálódik abban az értékben, mely a másik termelési ágban f jut kifejezésre. Abban a percben, amidőn az arányos használati érték kimerítette a legmagasabb fokot, az árut csak az veheti meg, aki arra rá van kényszerítve, tehát kényszerár alakul ki. Abban a percben, amikor az ár alászáll esetleg a használati