Képviselőházi napló, 1927. XXXII. kötet • 1930. november 25. - 1930. december 23.

Ülésnapok - 1927-451

420 Az országgyűlés képviselőházának 451 nagyon sok és értékes szolgálatot tett. Ha visszagondolunk a mi műveltségünk alapjára, ezektől az igénytelen középiskolai tanároktól kaptuk ezt mi meg és ma is hálával kell gondolni arra a szigorú, de arra az atyai jóságra is, amellyel ezek az emberek bennünket az életbe ki akartak küldeni. (Ügy van! Ügy van!) Én azt gondolom, hogy ez a hang, amivel a Nemzeti Sportújság kijött, sérti a középiskolát végzetteknek, talán így mondhatnám, az egész magyar középosztálynak közérzületét is, mert hiszen bizonyos sárt mindnyájan érezhetünk a ruhánkon ebből a stréberségből, ebbbŐl a jellemgyöngeségből, amelyet ennek a vezércikknek — hiszem, t hogy nagyon fiatal — írója itt, a magyar közéletre, a magyar középosztályra festett. Egy nevelési rendszer sohasem kövesedhetik meg és az nem kövesedhetik meg egy Klabelsberg Kunó kultuszminisztersége 'alatt. A miniszter úr kultuszminisztersége alatt olyan agilitással, olyan körültekintéssel, olyan sokoldalúsággal próbálta a nevelést, a tanítást minden oldalról megfogni, (Úgy van! Ügy van!) amilyen sokoldalúsággal ezt kevés elődje tette és a' kultuszminiszter úrnak egész lelkivilágától messze van az, hogy az ő beszédjéből, az ő elgondolásából ilyen következtetéseket lehessen levonni. Mindnyájan bízunk abban, hogy a mi nevelési irányunk nem. elhibázott. A mi nevelési irányunk jó vágányon halad és mindnyájan akarjuk is azt, hogy ezt a mozdulatlanságnak a tehetetlensége meg ne ölje, ez fejlődjék, ez haladjon abban az irányban, amilyen irányt ennek a hivatalos vezetők kijelöltek. T. Ház ! Ennek a vezércikknek nyomán Hiavathy Béla m. kir. állami reálgimnáziumi tanár, a Kansz. főtitkára, az Országos Középiskolai Tanáregyesület igazgatóságának tagja, egy választ adott, rövid, de erős választ, amelyben kijelenti, hogy^az a sár, ; amellyel a cikkíró dobálózik, a tanárok tógájához fel nem ér. Erre azután a Nemzeti Sport 1930 december 16-iki számában egészen lojálisán, mondom és ismétlem, egészen lojálisán kijelenti, hogy megengedi, hogy nem találta meg a Nemzeti Sport cikkírója a legszerencsésebb kifejezést, s kijelenti, hogy (olvassa): «Sajnáljuk, hogy vezércikkünk állításait a magyar középiskolai tanárság magára vette. Minden tiszteletünk a tanári karé, 'amelynek .modern, emelkedett szellemű tagjait szerkesztőgárdánkban tanultuk megismerni.» T. Ház! Ez a Nemzeti Sport a maga módja szerint jóvá akarta tenni ihibáját, amelyet előbbi vezércikkével okozott, én. azonban azt gondolom, hogy a kultuszminiszter úrnak, a magyar jellemképzés fŐirányítójának kell, hogy egy barátságos szava legyen az ő munkatársaihoz, azokhoz a derék középiskolai tanárokhoz, akik nagy odaadással, sokszor sok nélkülözéssel hajtják végre a kultuszminiszter úr intencióit. En azt gondolom, hogy a kultuszminiszter úrnak az a nyilatkozata, amelyben egyrészt tiltakozik az ellen, hogy beszédéből ilyen konzekvenciákat lehessen levonni, amilyeneket a cikkíró levont, másrészt pedig a középiskolai tanárok felé szóló megnyugtató szava, amely megnyugtató szó azoknak a tanároknak új erőt fog adni hivatásuk további teljesítésére, jó hatással lesz ennek a tanári karnak és az ország közvéleményének felzaklatottságára is. Mély tisztelettel kérem az igen t. kultuszminiszter urat, hogy e tekintetben tegyen megnyugtató kijelentéseket. Elnök: A kultuszminiszter úr kíván szólani. Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közokta. ülése 1930 december 17-&n

y szerdám tásügyi miniszter: T. Ház! Régebben volt égy olyan kulináris latinságú kis mondás, hogy: ami nincs az aktában, az nincs is a világon. Ma oda fejlődött a dolog, hogy megfordult a rendje ezeknek, vagyis ami az aktákban van, az rendeden nincs a világon és ha az ember hatni akar a nagy tömegre, akkor bizony nem aktagyártással kell foglalkoznia, hanem meg kell találnia a modern gondolatközlés eszközeit, amelyek f által szélesebb körben hallják meg a hangját. En ilyen nyilatkozatokkal vagy újév táján irányítom a magyar középiskolai oktatást, vagy pedig egyes ünnepélyes alkalmakkor tett nyilatkozatokkal, ha általában ezzel élni akarok. így legutóbb a fedett uszoda felavató ünnepélyét, amelyen sokan öszszegyűltek és amelyet a rádió is közvetített, használtam fel arra, hogy bizonyos pedagógiai alapelveket rögzítsek le. En nem vagyok a herbartizimus híve, nem akarom t 2JL értelmi kultúra^ egyoldalú előtérbe állítását, hanem ezzel párhuzamosan az erkölcsi és testi nevelés egyenlőségét hirdetem. Beszédemnek idevonatkozó része tehát tulajdonképpen két megállapításból állt, egy negatívból és egy pozitívból. Mi az, amire törekszünk? Nem ideálom az a sokat tanuló, — így fejeztem ki magam^ — szűkmellű, szemüveges gyerek, aki csak azért tanul, hogy társait felülmúlja. (Ügy van! jobbfelől.) Ezzel azt akartam mondani, hogy nem szeretem azt, hogyha az ifjúságot a tanulásra bizonyos vetélkedési érzés felkeltésével akarják biztatni, mert ez később az életben rossz hatással van a jellem kifejlődésére. Az erkölcsi nevelésnél negatívumot is mondtam: nem szeretem a fegyelmezésnek azt a* módját, amely árulkodásra támaszkodik, mert ez később az életben a jellemnek rossz irányú fejlődéséhez vezet, hanem — azt mondtam — «akarok erkölcsös és életerős ifjúságot, igazmondó, egyenes, életerős magyarokat, akik természetesen a mellett tanulnak is». Tehát itt két pedagógiai ideál volt egymással szembeállítva. Az egyiknek voltak, a másiknak vannak, sőt lesznek különösen hívei. Ennek iparkodtam bizonyos propagandát csinálni (Farkasfalvi Farkas Géza: Nagyon helyes), vagy — ha úgy tetszik — mint kultuszminiszter ilyen irányítást iparkodtam adni. Már most azt hiszem, ezzel a nyilatkozatommal minden modern pedagógus egyetért, hogy egyoldalú szellemi nevelés mellett a legnagyobb súlyt a testnevelésre kell fektetni. Eddig szólt az én nyilatkozatom. A lap ehhez kommentárt fűzött, amelyet az igen t. barátom által felolvasott második cikkben módosított, vagy jóformán vissza is vont. Természetes, hogy én ezekkel a következtetésekkel — hiszen ezek nem is következtetések, mert ezek nem is folynak állításomból — helyesebben a belőlük folyó eszmesorokkai egyet nem értek, sőt ellenkezőleg természetes, hogy a magyar középiskolai tanári kart igen nagyra becsülöm. Ha valaki a magyar középiskoláról beszél, rendesen arra a középiskolára gondol, amelyet régesrégen maga látogatott. (Úgy van! Ügy van! a jobboldalon.) Hol vagyunk mi szerencsére már azoktól az állapotoktól! Nagyon szeretném, hogyha éppen a képviselő urak, vagy • az országgyűlésnek közoktatásügyi bizottsága — mint más országokban — vennék maguknak a fáradságot és meghall gatnának egy modern nyelvi órát, amelyen más nyelven nem is esik szó, mint azon a modern nyelven, amelyet tanítanak, vagy egy