Képviselőházi napló, 1927. XXXII. kötet • 1930. november 25. - 1930. december 23.

Ülésnapok - 1927-446

Az országgyűlés képviselőházának 446. ülése 1930 december 9-én, kedden. 237 alkalmával. (Ügy van! — Éljenzés és taps a szélsőbaloldalon.) Elnök: Napirend előtti felszólalás sem vita, sem határozathozatal tárgyát nem képezi. Áttérünk a napirendre, amely szerint következik a kiadások apasztásáról, a szolgálati vagy munkabérviszonyból, és a tantiémekből származó jövedelmek megadóztatásáról és egyéb rendelkezésekről szóló törvényjavaslat (írom. 1072, 1085) folytatólagos tárgyalása. Szólásra következik Reischl Richárd képviselő úr, aki beszédének elmondására legutóbbi ülésünkön halasztást kapott. A szó Reischl képviselő urat megilleti. Reischl Richárd: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Még most is fülembe csendülnek ia pénzügyminiszter úrnak azok a szavai, amelyeket a legutóbbi költségvetési vita befejezése alkalmával a Házban elmondott, amikor azt hangoztatta, hogy ebben az országban nincs semmiféle ok pesszimizmusra, itt csak összetartásra van szükség és az ország pénzügyi gazdálkodása rendbe fog jönni. Ezzel szemben azonban utalok Sándor Pál igen t. képviselőtársamnak a minap elhangzott felszólalására, amelyben nem egyéni vélemény nyilvánult meg, hanem az ország legkompetensebb közgazdasági tényezőjének ismertetett memorandumában foglaltak azt mutatják, hogy még azok az emberek, azok a nagy tényezők is, akik a kormánnyal jó viszonyban vannak, akik a kormány iránt teljes bizalommal vannak, ezek is azt mondják, hogy a mostani költségvetés fenntartása mellett ennek az országnak további exisztenciája nincs biztosítva. (Zaj. — Elnök csenget) A költségvetési viták alkalmával pártom is, vezérem is évek óta állandóan rámutat arra, hogy a magyar mezőgazdaság, amely alapja az ország exisztenciájának, azokat az óriási terheket, amelyeket a szanálási törvény rárakott, elbírni nem tudja. Nemcsak abban van itt a hiba, hogy adókban túlságos terhek nehezednek a, mezőgazdaságon, sokkal terhesebbek a mezőgazdaságra azok az indirekt adók, amelyeket a hazai iparnak, a vámok révén és a kartelleknek kell hogy a gazdáknak megfizessenek. Majd beszédem további során statisztikai adatokkal fogom igazolni, hogy a magyar mezőgazdaság jövedelmezősége milyen nívóra szállt le, úgyhogy ijesztő az a helyzet, amelybe a magyar mezőgazdaság került. Amikor a pénzügyminiszter úr jött, megvallom őszintén, — és így áll ma is a helyzet — valamennyien bizalommal tekinthetünk a pénzügyminiszter úr elé, mert atyjának nagy, patinás -neve és a miniszter úrnak múltja, tehetsége és tudása azt a reményt váltotta ki belőlünk, hogy a pénzügyminiszter úr radikálisan bele fog nyúlni ebbe a közgazdasági dzsungelbe és^ olyan újításokat fog hozni a közgazdasági éleübe, amelyek újira reménységgel tudnak bennünket eltölteni. A miniszter úr maga bevallotta, hogy ebben az országban a legnagyobb takarékosságra van szükség, de úgy érzem és úgy nézem, hogy mindaz, amit a miniszter úr eddig ebben az irányban tett, nagyon kevés, mert a multak bűneit ő sem tudja egyszerre reparálni. Határtalan volt a pazarlás, határtalan volt a pénzfecsérlés, amely itt hét esztendő alatt történt, amikor azokat a feleségeket, amelyeket a nemzet véréből, az adófizetőkből kihúztak, elköltötték olyan dolgokra, amelyek nem hozzák meg a kamatokat, nem biztosítják azt a jövedelmet, amelyet tőlük a nemzet vár. Azt állítják, hogy a mezőgazdaságnak ezek a bajai olyan súlyos világgazdasági jelenségek, amelyek nem egyedül Magyarországot sújtják. Nagyon helyes a megállapítás, hogy ez a gazdasági válság az egész világon megvan, de talán legjobban nálunk érezhető, akik kimondottan agrárállam vagyunk. Éppen azért gondoskodni kellett volna arról, hogy a magyar mezőgazdák érdekében olyan törvények hozassanak és olyan rendelkezések történjenek, amelyek őket a végső kétségbeesstől, a végső tönkrejutástól megmentik. Nem

1 akarok rossz jós lenni, de megvallom őszintén, attól félék, hogy a költségvetés mai formája, mai összegében nem lesz fenntartható még azokkal a lecsökkentésekkel sem, amelyeket a pénzügyminiszter úr pénzügyminisztersége óta behozott. Éppen ezért beszédem további során rá fosrok mutatni arra, hol lehet a költségvetést leszállítani. Ha ezek talán nem is olyan nagy dolgok, ha nem is jelentenek nagy összeget, mégis minden esetre hozzájárulnak ahhoz, hogy megközelíthessük azt az eredményt, amelyet valamennyien célznnk: hogy a költségvetést a jelenleginek legalább kétharmadára leszállítsuk. Hogy a mezőgazdaság vásárlóképessége mennyire csökkent, azt abból a gazdasági statisztikából tudjuk legjobban megítélni, hogy míg 1924-ben Magyarország gazdasági termelésének értékét 3000 millióra tették, addig ma az évi termelés értéke nem felel meg többnek, mint 1600^ milliónak, mi gazdák pedig e mellett a termelési érték mellett mégis ugyanazokat a terheket, sőt fokozattabb terheket viselünk. A vidék helyzetéről nem akarok itt elcsépelt szavakkal sötét kénét festeni; ezt minden hazafias gondolkodású ember érzi. En csak arra akarok rámutatni, hogy a mezőgazdaság helyzete mennyivel súlyosabb a borvidékeken, ahol a nép 70%-a szőlőművelésből él. (Igaz! Ügy van! a balközépen.) Mert míg a gabonatermelő vidékeken legalább a kenyere megterem a gazdának, addig ezeken a borvidékeken még a kenyerét sem tudja kitermelni, mert nem tudja borát értékesíteni. (Gaal Gaston: Kétszázezer munkást tart el a magyar szőlőgazdaság!) Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy Zala megyében vannak vidékek, ahol a bort 7—8 fillérért adják literenként és még így sem tudják értékesíteni? Az a nép tehát, amelynek nincs más^ eladó portékája, mint^ az a bor, amelynek árából máskor gabonáját beszerezte, most kölcsönökből kénytelen télire való gabonáját megvásárolni. A i kormány segíteni akart a gazdákon, amikor a gyufapénzből fennmaradt 12 millió pengővel meg akarta akadályozni azt, hogy a dobra kerülő és már árverés alatt álló gazdaságok teljesen tönkremenjenek. Ez nagyon szép cselekedet volt, csakhogy én azt mondom a miniszter úrnak, hogy ez csak annyi, mint egy csepp víz a tengerben. Ide nem 12 millió pengő kell. hanem százmillióra van szükség a legsürgősebben, mert ma Magyarországon a gazdaságoknak legalább is ötödrésze áll árverés előtt; egyik talán tovább bírja, a másik rövidebb idő alatt fog tönkremenni. De bár hozzájutottunk volna már ehhez a 12 millióhoz is, hiszen annyi árverés van kitűzve a földbirtokokra, hogy ez a segítség a legsürgősebb volna. Hiszen halasztások történtek egykét hónapra, de további halasztást a vidéki intézetek sem tudnak már adni. Nagyon sajnálom, hogy az energiajavaslatot éppen most hozta a kormány, mintha nem volna előbbre való javaslat. Mit láttunk az energiajavaslatból? Az energia javaslat nem