Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-401

34 Az országgyűlés képviselőházának dése, vagy — hogy egy más területről vett műszóval éljek — a pedagógián belül a pedagógiának, a tudomány perrendjének a kérdése, a tantervek kérdése. A mi tanterveink, isajnos, az ötletszerűségnek jegyében állanak. Ahol a pedagógia a nemzeti életnek centrális problémája, ahol sem az agrárkapitalizmus, sem a financkapitalizmus nem bir és nem rendelkezik a politikai erőknek olyan töretlenségével, amelynél fogva az analfabétizmusnak zászlaját tarthatja magasra, ott a tanterv az életből születik meg, még pedig úgy, hogy vagy adaptálják az élet szükségleteit, vagy pedig úgy, hogy provideálnak az élet szükségeiéinek anélkül, hogy ezáltal és ezzel egyúttal elszakadnánk a jelentől, elszakadnának a naptól. A mi tantervünket nézve, azt látjuk, hogy az aktualitásnak és a providenciának ezt a szerencsés keverékét nem tudjuk megtalálni, mert van nálunk is elszakadás a naptól, azonban visszafelé és hátrafelé való értelemben. (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) Van nálunk is reform és reformtörekvés, de ezek a reformok és ezek a reformtörekvések a legtöbb esetben az ötletszerűségreformjai, a változások, az egymásisal versengő szakoknak hatalmi összeütközései, nem a pedagógusé, aki az oktatást és a tananyagot egészen magas nézőpontból nézi, akinél elsősorban az elérendő pedagógiai összeredmény a cél, hanem a szakmai sovinisztáké, a szakmai hiúké, akik az egész világot a maguk szakmájának szemszögén, látcsövén keresztül nézik és látják. (Jánossy Gábor: Súlyos kritika, de nincs bizonyíték!) így kerülnek a tantervben indokolatlanul előtérbe tantárgyak, és szorulnak méltatlanul háttérbe mások. Ugy cserélődik időről-időre az egyes szakférfiak hatalmának és befolyásának arányában az egyes stúdiumok fontosságának tudata és így sikkad el az a nagy pedagógiai cél : a tanulásra való ^ megtanítás kérdése. Az előbb szántszándékkal beszéltem és operáltam ezzel a szóval, hogy «tantárgy», mert magában a tantárgy fogalmában, az anyagnak ebben a minden összefüggés nélkül való széttagoltságában én a célnak sérelmét látom. Mert ha megnézzük ma, akkor azt látjuk, hogy a mai tanterv indokolatlanul lehetetlen feladat elé állítja a gyermeket. Azt akarja, hogy reggel 8—9-ig élje bele magát az egyik tantárgyba, a teljes beleélési lehetőséggel egy érdekes vagy kevésbé érdekes fejezetbe, akkor tíz perc szünet után teljes hatásfokkal átmenet nélkül át kell állítania magát és egy másik tárgynak befogadására, anélkül, hogy a kettőnek közvetlen öszszefüggése volna egyással. Itt csak közbevetőleg akarok rámutatni arra a rendkívü érdekes és figyelemreméltó pedagógiai kísérletre, amely már feladta a tantárgyaknak önállóságát, feladta azt, hogy úgy, mint pl. nálunk, 30-féle tankönyvből tanítsanak egy tantárgyat az ország különféle iskoláiban, de ezenkívül a különféle tantárgyak önállóságát is feladta és az egy tankönyv álláspontjára helyezkedve a tantárgyakat, a megtanulandó, a közölni szándékolt ismereteket úgv csoportosítja, a problémákat úgy szedi össze, hogy egyik a másiknak logikus következménye és kifejlődése lehessen. Ha ez a cél a mi számunkra ma még elérhetetlen, — hozzá kell tennünk, nem utolsó4-01. ülése 1980 június B-án

} kedden. sorban^ azért, mert túlságosan sok tankönyvírónk és tankönyvkiadónk van - ha ez e pillanatban elérhetetlennek is látszik, mégis a rendkívül sok tantervreform nyomán egyre parancsolóbb lesz az a szükséglet, hogy ki kell venni az egyoldalú szakférfiak kezéből a tantervfoldozásnak társasjátékát és a tanterv megállapítását a nemes értelemben vett pedagógusok kezébe kell adni azért, hogy azután egységes és élettel telt munkát teremtsenek a mozaikjátékok után. Meg kell azt is néznünk, hogy a mai iskolában az ismeretközlésnek harmadik célja: az emberré formálás, a minden tárgyismeretben rejlő társadalmi tanulságoknak kellő levonása, a kölcsönös segítség természettörvénye, a szocialitás számára szociális ember nevelése megtörténik-e az iskolában. Az iskola szerintünk is ne legyen agitációs szószék sem jobbra, sem balra, de a tanításnak, az ismeretközlésnek tárgyi anyagában benne kell, hogy foglaltassanak mindazok a tanulságok, amelyeket a gyermek önként levon, s amelyeket lényéhez, korához, neméhez, szellemi képességéhez individuálisan mérve, yégsŐ fokon egy kollektív szellemnek kialakulását kapjuk kívánatos eredmény gyanánt. Nem akarok itt rámutatni arra, a miáltalunk már igen sokszor elkoptatott példára, amelyet pl. a történelemnek nálunk gyakorolt tanítási módja jelent, de állítom, hogy még az úgynevezett reáltantárgyakban is megnyilvánulhat a tanítás szellemiségének kétfélesége. Az egyik az, amely az individuummal nem számol, egyben tehát gátolja a kollektivitás kifejlődését; a másik pedig az, amely individuálisan foglalkozik a rábízott gyermekkel és éppen ezért kollektív embert, jó embert, szociális embert tud nevelni. Es itt a nevelés kérdésénél csúszik át a tárgy a személyhez. A tanítás kérdéséből itt lesz nálunk a tanító kérdése. Mielőtt azonban áttérnék erre a tárgyra, mielőtt erről a tanítással egyenrangúan fontos tényezőről beszélnék, engedjék meg közbevetően azt is megjegyeznem, hogy a mi iskolarendszerünknek már előbb vázolt tárgyi fogyatékosságán túl egy nagy, talán nem is saándléktalan szervezeti fogyatékossága is van, és ez az iskolatípusoknak szinte már dogmává merevedett hierarkiája, Olyan hierarkia ez, amely a tanítót és a tanulót nálunk egyaránt betölti, amely mint valamely nemeslevelet, mint valamely kaszthoz való tartozást kéri számon az iskolai obsitot, az iskolai elbocsátólevelet, amely érettségi lelkiségről beszél, amely eredendő bűne oktatásunk egész rendszerének és ^megteremti a Standesdünk el-nek egészen sajátos és furcsa civilis f

formáját; holott ez talán érthető olyan szakmában, -amely az agyvelő fejlesztése helyett az agyvelő szétloccsantásával foglalkozik, ' de amelyet a civilis élet területére átvinni egyet I jelent azzal, hogy a valamennyiünk felett uralkodó tőke érdekében és szolgálatában még kü| lön is, iskolai grádusok szerint is szétosszuk és megosszuk az országot. Visszatérve a tanítók problémájára, attól a latin közmondástól kezdve, amely a maga igazi valóságában úgy hangzik, hogy akit szeretnek az istenek, azt tanítónak teszik meg (Jánossy Gábor: Akit gyűlölnek!) —• azért fordítottam vissza az igazi valóságára — mondom, ettől kezdve egészen napjainkig, amikor a tanítás és ezzel _, együtt^ a tanítónak magának szociális jelentősége gigászilag megnőtt minden más foglalkozás fölé, egészen napjainkig, amikor tiszta