Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-410

* Àz országgyűlés képviselőházának U10 lyozná, akkor is módunkban áll ezt törvényes úton szabályozni, mert meg kell szüntetni ezt a helyzetet, amely a nagyközönségre nézve a kincstárral szemben hátrányos. T. Ház! Ami már most a büntető eljárás szabályozását illeti, ezzel csak nagyon röviden fogok foglalkozni, mert úgy tudom, hogy pártunk részéről a kiváló kriminalista, Dési Géza t. barátom ezzel tüzetesen foglalkozni óhajt. En csak két elvi kérdéssel foglalkozom és talán e tekintetben különösen az elméleti jogászokkal bizonyos mértékben ellentétbe is jövök. Nevezetesen nagy vívmány ként üdvözlik .széles körökben, különösen az elméleti jogászok, de a gyakorlati jogászok is a javaslat két rendelkezését. Az egyik a 102. §-ban létesített rendelkezés: a vádemelés mellőzése. (Olvassa): «Ha ugyanazt az egyént több bűncselekmény gyanúja terheli, a kir. ügyészség mellőzheti ezek közül a vádemelést olyan bűncselekmények miatt, amelyek figyelmen kívül hagyása a megtorlás súlyát lényeges eh ben nem befolyásolhatja. Ily esetben mellőzni kell a vádemelést olyankor, amikor az ily bűncselekmény felderítése és ítélettel eldöntése jelentékenyen késleltetné az ugyanazon terhelt ellen nagyobb jelentőségű bűncselekmény miatt folyó eljárás befejezését.» A másik, ezzel meglehetősen rokon, a 122. §-ban foglalt az a rendelkezés, hogy: (Olvassa): «Ha a vád tárgya vétség vagy kihágás és a bűnösség oly csekély, s a cselekmény tárgyi súlya annyira jelentéktelen, hogy büntetés sem a jogrend védelme, sem a sértettnek nyújtandó elégtétel érdekében nem mutatkozik szükségesnek, a bíróság az ítélethozatalt mellőzheti és az eljárást végzéssel megszüntetheti.» T. Képviselőház! Van ezekben a rendelkezésekben humánus érzés, van ezekben praktikus érzés is, én azonban elvileg nem tudok egyetérteni azzal, hogy az, amit a törvény egyszer bűncselekménynek nyilvánít, üldözésben ne részesüljön, megtorlás alá ne kerüljön, hanem előzetes eljárás során egyszerűen úgv tekinthessük azt, mintha nem is volna. Ha nagyobb, súlyosabb bűncselekménnyel kapcsolódik össze egy kisebb jelentőségű bűncselekmény, annak mentesítése a büntetés alól, az eljárás megindításának is megtagadása a sértettre nézve nagyon hátrányos lehet, és lehet az is, hogy annak a kisebb cselekménynek elkövetése talán aljasabb indokból történt, mint magának a fŐcselekménynek elkövetése. S mi történik akkor, ha a főcselekmény esetében a vádlott feLmentetik

1

? Mi történik a sértett jogaival? Azok elévülnek, azokat semmi módon nem gyakorolhatj a, s a sértésért s emilyen módon nem vehet magának elégtételt. Nem tudom, micsoda különös nagy érdek van abban, eltekintve attól az egyetlen praktikus szemponttól, hogy késleltetheti a főügy befejezését? Ez száz százalékban nem is áll meg, mert mód van arra, hogy a főügytől elkülöníttessék. Ami pedig a 122. § rendelkezéseit illeti, én azt sem tartom helyesnek, hogy a bíró, vagy bárki válogasson a között, hogy cselekmények jelentékenyek-e, vagy nem jelentékenyek, s hogy azok megtorlása a köznek érdekében áll-e, vagy a sértettre nézve nem lényeges-e. Abba szívesen belemegyek, hogy ne statuáljunk bűncselekményt bizonyos^ cselekményekből, ne minősítsük azokat kihágásnak; de ha egyszer kihágásnak minősítettük^ akkor t azt, szerintem, egyszerűen tárgyalás nélkül elejteni . ülése 19S0 június 18-án, szerdán. 396 nem helyes. Ez alkalmas lehet arra, hogy alacsony kultúrfokon élő emberekben megingathassa a törvény iránt való tiszteletet és köteles engedelmességet, mert azt tapasztalják, — pedig nem úgy történik, de akkor is úgy hiszik, — hogy pártossággal, válogatás szerint, az arra illetékes hatóságok az egyik esetben üldözik a bűncselekményt, a másik esetben pedig az eljárást is megtagadják. Az állami és társadalmi rend biztonságát jelenti az, ha a törvény által bűncselekménynek, vétségnek, de még kihágásnak minősített csekélyebb jelentőségű cselekmények is megfelelő megtorlásban részesíttetnek. Hiszen maga a büntetőtörvénykönyv s a kihágási büntetőtörvénykönyv enyhítő szakaszaikban, a novellák különböző rendelkezései & felfüggesztéssel és egyéb ezerféle eszközzel módot adnak arra, hogy ha ezeket a jelentéktelen cselekményeket el is bíráljuk, abból semmiféle különös joghátrány ne származzék arra az emberre, aki ezeket a cselekményeket nem aljas indokból követte el. Ez szépségtapasz — talán kissé helytelen ez a kifejezés — ebben a törvényjavaslatban; tudom én azt, hogy külföldön is sok helyen vannak ilyen törvényes rendelkezések a különböző büntetőtörvénykönyvekben, de a mi viszonyaink között nem gondolom, hogy ebből valami üdvösséges hatás származnék a közönségre. Ami mármost bizonyos magánvádas ügyek és ehhez kapcsolódó rokoncselekmények ügyének illetékmentesséét illeti, én azt gondolom, hogy ezzel óvatosan kell bánni, mert hiszen, ha a mai időkben nem hozhatunk olyan törvényes rendelkezéseket, amelyek a terheket csökkentik, nagyon vigyáznunk kell arra, hogy olyanokat ne hozzunk, amelyek emelik a terheket. De ha ez a rendelkezés ebben az alakban megváló síttatik is, nagyon kérem az igazságügyminiszter urat, hogy különösen a leggyakrabban előforduló ' cselekményeknél^ — mint amilyen a becsületsértés és rágalmazás — a viszonvád tekintetében is méltóztassék ezt az illetékkötelezettséget kiterjeszteni, hogy necsak^ a f őmagánvádló, a sértett legyen^ köteles illetéket fizetni, hanem a viszonvádló is. (Zsitvay Tibor igazság ügy miniszter: így is van! Ez természetes!) De ez magából a törvényszövegből nem tűnik ki. (Zsitvay Tibor igazságügy miniszter: Mindkét félre vonatkozik!) A büntetőparancsnak fokozottabb életbeléptetését és a gyakorlati életben a büntető bíráskodásba való átvitelét bizonyos várakozással figyeltem. A bíróságok tehermentesítésének lehet ez nagyon hatályos eszköze, de lehet, hogy nem lesz értékes, mert hiszen a közönség nagy részében hajlamosság van arra, hogy ellentmondjon minden ilyen rendelkezésnek és tárgyalást tűzessen ki, hogy ott módja legyen a maga védekezését előterjeszteni, én azonban hiszem azt, hogy helyenkint ez nagyon jól be fog válni és a jövőben mindinkább be fog válni. Két intézmény van, amelyre felépítjük tulajdonképpen az^ egyszerűsítést, az egyik a fizetési meghagyás, a másik^ pedig a büntetőparancs. Ez az a két intézmény, amely a magyar gyakorlati j«M életben nagyon nehezen tudott utat törni magának. Mindkettő hosszú múltra tekinthet vissza^ azonban évek hosszú során át az életbe egyáltalán nem ment át, hiszen a büntetőparancs megalkotása után esztendők múlva egy előkelő kúriai cenzor azt kérdezte a jelölttől: látott-e már büntető-