Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.
Ülésnapok - 1927-401
18 Az országgyűlés képviselőházának U Iákra, mert, aki gyermekének tartalmasabb műveltséget akar adni, mégis azt fogja mondani, hogy nem hat évig, hanem nyolc évig járatja gyermekét iskolába; ezt pedig ma másképpen nem érheti el, mint úgy, ha a négy elemi osztály után a polgáriba adja gyermekét. Én tehát azt hiszem, hogy ebben a tekintetben a közvéleménynek üdvös átalakulása van folyamatban, aminek már számos tanújelét láttuk, de én hiszek az igazság kapacitáló erejében, hogyha agitáeióvai vagy taktikai játékkal sikerül is időnként egy álközvéleményt felkorbácsolni, az élet nagy valóságai járják a maguk útjait és a végén annak lesz igaza, aki minden helyen azt teszi, amire az országnak szüksége van és nem forog mindenkor mint a szélkakas az álközvélemény után. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Egy pár szót óhajtanék szólni & tanítónőképzőkről, mert gyakran hangzik el az a panasz, hogy túlsók leány jár tanítónőképzőbe, és mit fogunk majd ezekkei csinálni, ha felnőnek. Ha abból indulunk ki. hogy majd mind tanítói pályára megy, akkor ez tényleg aggályos jelenség, de kérdezem, hogy ma, amikor a háziasszonynak olyan kevés alkalma nyilik a háztartási munkára, mit csinál majd az anya a leányával akkor, ha a negyedik polgári iskolát elvégezte, — a középosztályú nőre értem — és feleségi hivatására készül, mi lehet az időtöltése: mozilátogatás, strandolás, regényolvasás % Mert valamit cainálni kell és egy városi iháztartásban, kétszobás háztartásban a háztartásra nagyon kevés alkalom nyilik; beadja tehát gyermekét, leányát vagy a tanítónőképzőbe, vagy a leányközépiskolába. Jobban szeretem, ha a tanítónőképzőbe adja, mert akkor, ha később, ami a dolgok természetes rendje, férjhez megy, a maga gyermekét, ha neki tanítónői képesítése van, jobban fogja tudni nevelni, mint akkor, -ha regényeket olvasott és moziba járt. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Nem ott a baj, — ezzel legyünk tisztába — hogy sokan járnak nálunk a különféle tanintézetekbe, hanem ott van a baj, hogy aki tanintézetbe jár és azt elvégzi, azt képzeli, hogy neki valamilyen álláshoz joga van. Őszintén és becsületesen meg kell mondani, hogyha valaki tanul, tanul azért, hogy tudjon, de nem szabad, hogy a diploma belépés legyen az állami alkalmazáshoz. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ha ilyen értelemben és ennek világos tudatával adják az anyák gyermekeiket, leányaikat a tanítónőképzőbe, ennek csak örvendek, mert | egy művelt nő, egészen eltekintve a gyermekek nevelésétől, a férfinak is az élet küzdelmeiben megértőbb társa, mint a műveletlen. (Ügy van! \ Ügy van! a jobboldalon.) Ellenben igen érdekes dolgot mondott Sokorópátkai Szabó István t. barátom, amikor rámutatott arra, hogy mert a kántortanítói javadalmazások körül nehézségek vannak, azért nem jelentkeznek pályázók a kántortanítói állásra. (Mattá Árpád: Ez igaz!) Igen, ez igaz, de minek a jele ez? Ha igaz is az, hogy egyes pályáknál túlzsúfoltság van, viszont más pályákra nem akad jelölt; ha igaz lenne, hogy mindennap egy csomó ember a Dunába ugrik, mert nem tud megélni, és ebben az országban nem lehet élni, akkor hogyan lehetséges az, hogy a kántortanítói állásokra ne pályázzanak. Egészségtelen áramlás van bizonyos pályákra, például a jogi pályára, egészségtelen áramlás van például Budapestre, de ha már arról van szó, hogy a vidékre kimenjenek,^ tömegesen adják vissza az emberek a tanári és a tanítói okleveleket. Nagyon örvendenék, ha a magyar ifjúság minél nagyobb számban 01. ülése 1930 június 3-án, kedden. menne a néptanítói pályára, különösen a férfiak, mert sajnos, igen sok esetben már nőtanerővel vagyunk kénytelenek betölteni olyan állásokat, amelyekre pedig jobb lenne, ha minden esetben férfitanerő volna alkalmazható. Rátérve most már a tárcának legfontosabb kérdéseire, a népoktatási ügyekre, Kun Béla nagyrabecsült barátom felszólalását nagyrészt elismeréssel, de némi szomorúsággal is hallgattam. Szomorúsággal hallgattam azért, mert ő olyan higgadt és objektív férfiú, aki a vitákba személyi tekinteteket és hasonló dolgokat nem vegyít bele. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon. — Farkasfalvi Farkas Géza: Nagyon nobilis beszéd volt!) Igen, nagyon nobilis beszéd volt, mégis úgy látta, hogy nem tettem eleget a magyar népoktatás érdekének. (Kun Béla: A kormányrendszer nem tett eleget! Kétezer tanteremre volna szükség! — Zaj. — Elnök csenget.) Nyolc évvel ezelőtt, amikor a kultusztárcát nehéz, belső tusa után elfogadtam, a nemzetnek abban a kritikus helyzetében, különösen perzselt, égetett az a tudat, hogy minő helyzetben van a népoktatás. Ennek a kérdésnek régi ismerője vagyok, hiszen ebben nőttem fel, éreztem azt a rettenetes hiányt, amely különösen a Nagy Magyar Alföldön van. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ha már a helyzetet a maga egészében feltártuk és tisztán látunk. 9447 objektumra volt szükség, objektum alatt értve egy tantermet, vagy tanítói lakást. Ez elviselhetetlen érzés volt a kultuszminiszter számára, különösen amikor láttam, hogy a szukcesszió« államokban körüdöttünk felismerték a népművelés fundamentáris jelentőségét és nagy erőfeszítéseket tettek éppen népművelési téren. Ennek eredménye az volt, hogy felépítettünk — és most szeptemberben már az utolsókat is átadjuk rendeltetésüknek — 5006 objektumot, 3478 tantermet és 1528 tanítólakást. Szükség lenne még, mint az előadó úr is mondotta, 4441 objektumra, 3154 tanteremre és 1287 tanítói Lakásra. Méltóztassanak azonban figyelembe venni azt, hogyha 19.000-re tesszük most az osztályok számát, akkor tantermeink 20%-át öt év alatt megépítettük. Szükség lenne további 13%-ra, amit, azt hiszem, Isten segítségével keresztül is viszünk, s ez annyit jelent, 'hogy ebben az elszegényedett országban tantermeink egyharmad részét újra kreáltuk, ami azt hiszem, párját ritkító erőfeszítés. Mindenesetre népoktatási építkezésekre öt év alatt többet költöttünk, mint a kiegyezés korában 50 év alatt. Azt hiszem, ha nem is tettem eleget, de lelkiismeretem nyugodt, hogy emberileg többet tenni nem lehetett. Ez 50 millió pengőjébe került a magyar államnak, amit részben ingyensegélyként, részben kölcsönként nyújtottunk, átlag 10.000 pengőt egy objektumra, úgyhogy a községeknek 2500 pengőt kellett országos átlagban előteremteniök. Mindenesetre az állam a költségek négyötödét viselte. (Helyeslés.) ' Remélem, hogy bár most divatos a kulturális kiadásokat sterileknek állítani, ha kölcsönhöz jutunk, ha valamire, népiskolák építésére fogunk kapni és ezt annyival is inkább reméí lem, mert egy igen nagy tekintély áll ezen a I részen mellettem, Jeremiás Smith, az a férfiú, I akinek nagy része van Magyarország pénzügyi láJbraálÜtásában. Ez az amerikai férfiú egy alkalommal, amikor Bud nagyrabecsült barátommal nála voltunk, azt mondotta, hogy építj senek mindenekelőtt népiskolákat, ez a legjobb S befektetés. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon) Én tehát azt hiszem, hogy a népiskolai építési ! akció nem is fog ennél az 5000 objektumnál
