Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-401

4 Az országgyűlés képviselőházának U01. ülése 1930 június 3~án, kedden. tésénél itt ennél a pontnál még nem állhatunk meg. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől és a középen.) Mert tba csak azt említem meg, hogy még 4400 úgynevezett objektumra, vagyis épületre, tehát tanteremre, tanítói és tanítónői lakásra van szükség, és pedig feltétlen szükség, akkor azt hiszem, érthető és teljesen indokolt lesz az a (megállapításom, hogy a népnevelésnek, a népoktatásnak és a népműveltségnek továbbfejlesztése kell, hogy továbbra is a kultuszkormánynak legfőbb célját képezze. (Élénk helyeslés jobbfelől és a középen.) Most már a jelenlegi népoktatás keretében mozogva, kegyeskedjenek megengedni azt, hogy válaszoljak arra, vájjon a népoktatás, vagy egészen szorosan véve, az elemi népiskolák megfelelnek-e teljesen hivatásuknak, betöltik-e teljesen, 100%-ig, azt a hivatást, amelynek betöltését mi tőlük várjuk és pedig várjuk a mi fajunk, vidékünk, magyarjaink érdekében, úgy, amint ide Közép-Európába be vagyunk állítva és úgy, amint nemzeti létünknek jövője azt megkívánja, amint ez megoszlik az egész népességnek foglalkozási ágai és életfenntartási lehetőségei között. Azt kell megállapítanom, ~ és azt hiszem, ehhez méltóztatnak hozzájárulni — hogy e tekintetben, vagyis a népiskolai oktatás tekintetében vannak bizonyos kívánságok és pedig jogos kívánságok. Ha hangsúlyozom és kiemelem azt, ihogy a kisbirtokok az ország területének 2

/3-át teszik ki, ha kiemelem azt, hogy a kisbirtokon a termelés technikája és annak eredménye még elmaradott és ha hozzáteszem ehhez még azt, hogy ennek oka éppen abban fekszik, hogy kisbirtokosainknak — természetesen a tőkeszegénységen kívül, mert ezt is ki kell emelnem az igazság érdekében — nem juttattuk, főleg a régi Magyarország nem juttatta azt a tudást, azt a mezőgazdasági, gazdasági* tudást, (Ügy van! Üny van! jobbfelől.) amely a többtermelésre vagy az olcsóbb termelésre képesebbé tette volna őket, (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) akkor azt hiszem, megjelöltem azt az irányt, amely irányban a jelenlegi népiskolai oktatást is kimélyíteni, vezetni kell. E tekintetben hogyan állunk a ^népoktatásba becsatlakozó úgynevezett ismétlő oktatással? A gazdasági ismétlő iskolai tanulók száma az 1928. esztendőben 110.330 volt. Egyéb általános ismétlő iskolai tanulók száma volt 156.318. Méltóztatnak látni, hogy már a tanulók számában sincs meg az arány. Igaz, hogy azóta a számuk — mint a költségvetésből is tudjuk — 20%-kai emelkedett, de ez még mind kevés. Arról is lehet szólni, hogy ezek a gazdasági ismétlő iskolák teljesen beválnak-e, különösen ami a tanítói személyzetet illeti. Kérdés az, — ezzel behatóan foglalkozik egyik, közgazdasági írónk, dr. Éber Ernő — vájjon nem volna-e helyes, — és ezt legyen szabad a kultuszminiszter úr figyelmébe ajánlanom — nem volna-e indokolt a népiskolai tanítói személyzet kioktatásánál bizonyos bifurkáció olyan értelemben, ' hogy bizonyos másirányú mélyítő oktatásban részesüljenek azok, akik falura jönnek és azok, akik a városi népiskolába fognak jönni. Azt hiszem, ez nem volna kárára sem a városi, sem pedig a falusi oktatásnak, sőt előnyére volna, a mellett a jelenlegi helyzeten segíteni lehet a nélkül, -— és ez a mai viszonyok közt fontos — hogy újabb költségekre volna szükség. Hogyan állunk az ismétlőiskolai oktatáson kívül az önálló gazdasági népiskolákkal? Az önálló gazdasági népiskolák száma 52, az iparostanonciskolák száma ellenben 446, a kereskedelmi tanonciskolák száma pedig 36. Igaz, hogy ezt az arányt az önálló gazdasági népiskoláknál némileg megjavítja az az 1350 ismétlő népiskola, amelyről szóltam, azoknak eredménye azonban a jelenlegi népoktatásunk keretében nem kielégítő. A földniívelésügyi tárcánál is az alsóbbfokú mezőgazdasági oktatás csak 14 millió pengővel van dotálva. Mindezek olyan kérdések, amelyeknek megoldása sürgetően kopog ajtónkon, kopog az ország ajtaján, mégpedig az ország gazdasági érdekében. Itt kötelességemnek tartom, hogy szóvátegyem a pénzügyi bizottságban elhangzott felszólalásokat, a kántortanítók javadalmazása érdekében. (Halljuk! Halljuk!) Alig volt a költségvetés tárgyalásakor a pénzügyi bizottságban felszólaló, aiki a kántortanítók javadalmazásának jelenlegi igazságtalan voltára fel ne hívta volna a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr figyelmét. Hogy ez a dolog érthető* legyen azoknak a képviselőknek részére is, akik nincsenek a faíluval szorosan összenőve és akik ezt a kérdést teljes egészében nem ismerik, legyen szabad a következőket felvilágosításul elmondanoin. A kántortanítók javadalmazását 1922-ben rendeztek (Kocsán Károly: Hogyan rendezték?) és pedig olyan formán, hogy a káintortanítói javadalmazást az ő összjavadalmazásukba beleszámították. (Farkasfalvi Farkas Géza: A légii agy ohb igazságtaitansság!) A javadalmazás értékelése úgy történt, hogy egységeket állítottak fel. Egy egység akkor kitett 2500 koronát, ami egy métermázsa búza, árának felelt meg. Azóta a termények árában óriási csökkenés és óriási esés következett be (Ügy van! a jobboldalon!) és enuekíolytán, ha számításokat csinálunk, akkor például arra jutunk, hogy egy kántortanítónak a tényleges jövedelme, amelynek évenként 1781 pengőnek kellene lennie, — természete sen az összes tételek hozzászáimításával, az állami hozzájárulás hozzáiszámításával is ~ a terményárak bukása folytán ma kitesz 1184 pengő 50 fillért, vagyis egy kántortanító évenként 597 pengő 26 fillért, keréken 600 pengőt veszít. (Farkasfalvi Farkas Géza: Még többet, majd rá fogok mutatni!) Ebből tehát az következik, hogy a kántortanítók fizetésüknek 33%-át, vagyis egyharmadát elvesztették, sőt helyenként többet is. (Farkas Elemér: Sőt ennél még többet! — Felkiáltások jobbfelől; A felét! A legnagyobb igazságtalanság!) Hogy mit jelent ez olyan fizetésnél, amelynek összege évenként nem több, mint csupán 1800 pengő, azt hiszem, ezt nem szükséges itt hosszassabban indokolnom. (Pintér László: Ugyanez a helyzet a lelkészeknél!) A kultuszminiszter úr válaszából — a bizottságban — annyit tudtunk meg, hogy a kántortanítók javadalmának rendezése, már tudniillik kiegészítése évenként 3 millió pengőbe kerülne. Mármost bármiként áll ez a kérdés, bármennyibe is kerül ez a rendezés, (Egy hang a jobboldalon: Jogfosztás történt!) az azonban kétségtelen, hogyha ezek a gazdasági állapotok továbbra is tartanak, ha a kántortanítókat továbbra is éri ez a rettenetes kár és veszteség, ennél a kérdésnél meg nem maradihatunk (Far. kasfalvi Farkas Géza: Nem bizony!) és ennek a kérdésnek rendezését és revízióját a kultuszminiszter úrtóT a leghatározottabban és a legnagyobb odaadással követelnünk és kérnünk kell. (Elénk helyeslés és taps a jobb- és a baloldalon.) Ne feledkezzünk meg arról soha, hogyha kultúrpolitikát akarunk csinálni, akkor elsősorban meg kell emlékeznünk arról, aki a kultúrpolitikát nem a szószékről és nem az elő-