Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-392

Az országgyűlés képviselőházának 892. szűk az egyezmény mellékletét, akkor meglátjuk azt, hogy Romániával szemben az igény az volt, hogy fizessen holdanként 225 aranykoronát, ezzel szemben a (megegyezés szerint osak 174 aranykoronát kell fizetni, Jugoszláviával szemben az igény 500 aranykorona volt, a megegyezés szerint fizetni kell 387 aranykoronát, C&ehSzlovákiával ^ szemben az igény 290 aranykorona volt, míg a megegyezés szerint csak 226 aranykoronát kell fizetni. Ez azt jelenti, hogyha a hitelező államok nem képviselik annyira a magyar adófizetők érdekeit. — mert ezt kell megállapítanom és ezt a konklúziót kell levonnom — hanem az optánsok érdekeit képviselik, úgy, ahogy a magyar delegátusok és a magyar kormány képviselte, akkor nem 13"5 milliót kell fizetnünk, hanem ennél jóval nagyobib összeget, az arányszám szerint körülbelül 20 millió aranykoronát meghaladó összeget. (Fáy István: Képviselőtársam sem hiszi el ezt a megállapítást! — Farkas István; így alkudtak Párizsban a magyar kiküldöttek! — Zaj. — Elnök csenget.) Nagy Emil képviselőtársam tegnapi beszédében Bethlen István taktikai ügyességéről is megemlékezett és felemlítette azt, hogy tisztán taktikai ügyességgel nem lehet egy országot kormányozni. Én tovább megyek és arra a megállapításra jutok, hogy a magyar miniszterelnöknek taktikai ügyessége taláin érvényesülhet itt ebben az országban, amikor taktikai ügyessége abban nyilatkozik meg, hogy egy beteg, szegény és lerongyolt országgal szemben éreztetni tudja a maga hatalmát csendőrökkel, katonákkal, rendőrökkel és szuronyokkal, ellenben sehol nem láttuk Bethlen Istvánnak híres taktikai ügyességét és taktikai készségét, amikor Benessel kellett szembeállania, amikor Titulescuval^ kellett szembeállania és amikor Hágában és Párizsban a megegyezésékkel és az idegen hatalmak képviselőivel kellett szembeállania. Ott mutatta volna meg Bethlen István taktikai készségét, ott mutatta volna meg, hogy a taktikai ügyességét nemcsak egy lerongyolt országgal szemben tudja érvényesíteni a szuronyokra támaszkodva, hanem a külföldi hatalmakkal szemben is, akikor én is elismerném, hogy Bethlen István a taktikai ügyességnek mintaképe lehet. (Zaj a jobboldalon) A taktikai ügyességet elismerném akkor, ha Bethlen István a megegyezésre irányuló tárgyalásokba beledobott volna egy olyan témát, amellyel lehetetlenné tette volna, hogy ránk nézve ilyen súlyos megaláztatást, súlyos terheket jelentő megegyezéssel jöjjön haza. Ha Bethlen István taktikai ügyessége abban érvényesült volna, ha úgy tett volna, mint a németek tették ... (Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Györki Imre: . . . hogy a tárgyalások során felállították azt a követelést, hogy a megegyezés során az összes régi függő adósságokra vonatkozólag is meg kell kötni az egyességet, akkor talán hajlandó lennék odáig menni, hogy én is elismerném Bethlen István taktikai ügyességét. (Simon András: ö beéri Apponyi elismerésével is!) Mikor azonban azt látom, hogy ezt a kérdést is teljesen kihagyták, amikor azt kell látnom, hogy a megegyezés után még következni fog az innsbrucki egyesség újból való napirendre tűzése, ami súlyos és súlyos terheket fog megint jelenteni a magyar adófizetőknek, akkor viszont sehol sem tudom felfedezni Bethlen miniszterelnöki tajktiíkai fölényét és ügyességét. Azt mondotta Bethlen István január 30-án tartott beszédében, hogyha Hágában nem egyezKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXVIII. ülése 1930 május 15-én, csütörtökön. 89 tünk volna meg, ha nem járultunk volna hozzá ahhoz, hogy az optánskérdest belekapcsolják megegyezésünkbe, akkor nem maradt volna más megoldás részünkre, mint pakk ölni és hazaÍ

'önni. (Huszár Elemér: Apponyi is ezt mondta!) ^elvetem a kérdést, hogy mi történt volna és mi lett volna a következménye annak, ha ezt a szerintem egyetlen helyes módszert választotta volna, hagy pakkolt volna delegátus társaival együtt és Hágából hazajött volna. (Huszár Elemér: Apponyi azt is megmondta! — Viczián István: Gazdaságilag tönkre tettek volna!) Ha akkor itt várakozó álláspontra helyezkedünk, ennek semmiféle súlyos és hátrányos következménye nem lett volna. Ennek következménye csak az lett volna, hogy néhány hónap leforgása után a nagyhatalmak újabb ajánlattal jöttek volna. (Barthos Andor: A jóvátétellel jöttek volna.) T. képviselőtársain, ne méltóztassék azt mondani, hogy jóvátétellel jöttek volna, egyrészt azért, mert így is jóvátételt fizetünk, másrészt pedig azért, mert köztudomású, — és azt hiszem, t. képviselőtársam is tudja — hogy 1943-ig a jóvátétel kérdése be van fejezve, tehát 1943-ig ezt a kérdést napirendre tűzni és előhozni egyáltalán nem lehetett volna a nagyhatalmak részéről. Az pedig nem lehet vitás t. képviselőtársam előtt sem, hogy 1943-ig még sok víz fog lefolyni a Dunán, nagy változásokon fog egész Európa és az egész világ keresztülmenni és meg vagyok győződve róla, hogy 1943-ig és 1943 után egészen más atmoszféra fog kifejlődni Európában, mint amilyen ma van, úgyhogy egyáltalán nem volt semmiféle sürgős ok arra, hogy ilyen megegyezéssel, ilyen súlyos kudarccal térjenek haza Hágából. (Simon András: Akkor meg miért veszélyes ez a szerződés? Hiszen akkor mindegy!) Semmi olyan okot nem látok, hogy a magyar delegáció ne pakkolhatott volna és ne jöhetett volna haza. Mi történt volna? (Fáy Gyula: Akkor azért támadták volna a kormányt!) Elmúlt az az idő, — látjuk Németország példájából — amikor a megszállást továbbra is fenn kellett és fenn lehetett tartani. Ki gondol ma Európában arra, hogy egy ilyen meg nem egyezés következménye az lenne, hogy megszállás következnék be? Ki gondol ma arra, hogy bármiféle retorzióval élhetnének a győztes hatalmak? Ki gondol ma arra, hogy bojkott-mozgalommal vagy egyéb módon gazdasági téren igyekeznének Magyarországot megfojtani? Egészen más légkör van ma Európában, mint volt^ a békeszerződések becikkelyezésekor s most egészen nyugodtan pakkolhatott volna a magyar delegáció és hazajöhetett volna. Az ország szempontjából ennek semmiféle hátránya nem lett volna. (Zaj jobbfelől.) Egyébként azért is meg kellett volna ezt tenni, mert maga a miniszterelnök úr mondotta január 30-án tartott beszédében, — méltóztassék az akkori képviselőházi napló 272. oldalát felütni — hogyha mi ki akartuk volna kapcsolni az optánskérdést, hosszas tárgyalások után bizonyos engedményeket feltétlenül el lehetett volna még érma. ö azonhan nem látta szükségesnek az ilyen hosszas tárgyalásokat, mert az ország szempontjából azt találta szükségesnek, hogy a megegyezés már most megtörténjék. Ugyanezen beszéde alkalmával, amikor az optánskérdésnek a megegyezés körébe való bevonását hibáztattuk és erre a hibáztatásra adott a miniszterelnök úr feleletet, akkor azt mondotta, hogy maradt volna kétféle lehetőség. 14