Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-392

Az országgyűlés képviselőházának 392. ülése 1930 május 15-én, csütörtökön. 71 ügyi leszámolást keresztülvinni, kezdeményezze és vigye keresztül e három életérdekünk terén a politikai leszámolást is. (Ügy van! Ügy van! — Elénk helyeslés a jobboldalon.) Es ha ezt te­szi ia t. kormány, akkor az egész nemzet, mint­egy test és egy lélek, fog mögötte állni. A javaslatot elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon, a középen és a balközépen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Pakots József! Pakots József: T. Képviselőház! {A jobbol­dalon Lukács György képviselőt sokan üdvöz­lik. — Rothenstein Mór : Nem hallgatták meg, de itt van mégis a 'búcsújárás!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Pakots József: A párizsi egyezményt, amely törvényjavaslat alakjában előttünk fekszik, két­féle módon lehet tárgyalni, vagy azzal a fel­fogással, amelyet elénk a t. miniszterelnök úr prezentált, hogy a kés a torkunkon van, tehát meggondolás nélkül és határidőre tudomásul kell venni, vagy azzal a természetes politikai felfogással, hogy a nemzet szuverén és a szu­verén nemzetnek parlamentáris képviselete jo­got formál arra, hogy megvizsgálja, vájjon ez a párizsi szerződés az országra nézve előnyös-e, vagy hátrányos. (Bródy Ernő: Ügy van!) Az előbbi esetben az egész kérdéssel ne foglalkoz­zunk tovább, az utóbbi esetben azonban köteles­sé p-ünk a legkomolyabb, a legtárgyilagosabb és a leghidegebb kritika tárgyává tenni a minisz­terelnök úrnak Párizsból hozott eredményeit. T. Ház! Az a topográfiai ellentét és az az ellenzéki elvi álláspont, amely elválaszt minket Bethlen miniszterelnök úr kormányzati rend­szerétől és az a 8 esztendős keserves kiábrán­dulás, amely ezt a kormánypolitikát kísérte a magyar közvélemény részéről, teljesen indo­kolttá tehetné azt, hogy mi minden körülmé­nyek között a legridegebb és a legvisszautasí­tóbb álláspontra helyezkedjünk mindé a olyan ténnyel szemben, amely a miniszter 3lnök úr részéről képviseletet nyer. Az ellenzék azonban van olyan emelkedett szellemű és fel tud emel­kedni^ a napi politika légköréből, hogy elvon­tabb és magasabb, az ország nagy átfogó szem­pontjai szemszögéből vizsgáljon meg olyan sorsdöntő kérdést, amely az ország mai és jövő generációjára súlyos áldozatokat jelent. De ha mi a hideg és objektív kritika tárgyává akar­juk tenni ezt az egyezményt és ha ez az egyez­mény Magyarország számára nem kárt, hanem bizonyos előnyöket jelent a mi megállapításunk alapján, akkor mi ezt el is fogadnánk. De éppen így kötelessége r a túloldalnak, amelyet erős érzelmi szálak és pártpolitikai függés kapcsol­nak a t. kormányihoz, hogy szintén a kérdés fon­tosságánál és jelentőségénél fogva emelkedjék felül azon a helyzeti energián, amelyet a lekö­töttsége számára béklyóként teremt és ha úgy találja, hogy ez a törvényjavaslat az orszák ká­rára súlyos terheket, olyan áldozatokat jelent, amelyeket ki^ lehetett volna kerülni, akkor a maga votumával mondja meg tisztán és becsü­letesen a maga véleményét, (tyelyeslés balfelöl.) A javaslat elfogadásánál, vagy el nem fo­godásánál tehát egyetlenegy szempont a döntő, az ország szempontja és nem az optánsoké. Most figyeljük meg, vizsgáljuk, vessük mér­legre ebből a nézőpontból ezt a kérdést. Az a kérdés, hogy miért volt szükség ennek a meg­egyezésnek létesítésére, mi sürgette ezt, mi volt az indok, a jogalap arra, hogy ez a meg­egyezés így születhetett meg. Három ilyen indokot, vagy jogalapot fel­tételezhetünk. Az egyik a jóvátételi kötelezett­ség, a másik a multak likvidálása és a har­madik az optánsok kártalanítása. (Halljuk! Halljuk! balfelol.) Az első lehetőség, a jóvá­tétel kötelezettsége a mi számunkra már lezá­ratott. Az 1924-ben kötött megegyezéssel a ma­gyar jóvátétel ügye befejeztetett, amint iga­zolni fogom, sőt továbbmegyek, én azt is vita­tom, hogy mi már 1924^ben sem voltunk köte­lezettek jóvátétel fizetésére. Mivel indokolom ezt? Többek között egy igen tekintélyes ma­gyar közgazdásznak, aki igen közel áll a mi­niszterelnök úr személyéhez, mert politikai bizalmát élvezi és éppen az optánsk érdesben megbízotti minőségben folytatott tárgyaláso­kat, báró Szterényi Józsefnek egy nyilatkoza­tával, amely a Pester Lloyd 1929. november 18-iki számában jelent meg, amely szerint Ma­gyarország- 1924. július végéig állami vagyon­ban, természetbeni szolgáltatásban és kész­pénzben majdnem kilencszer annyit fizetett, mint amennyit Franciaország 1870 után fize­tett Németországnak hadisarc fejében. Ha te­hát ez a megállapítás áll, — pedig kétségtele­nül állania kell, mert tekintélyes közgazdász a maga közgazdasági és pénzügyi ismeretei tu­datában mondotta ezt — akkor mi már 1924-ben további jóvátételi fizetésekre kötelezhetők nem voltunk. De fogadjuk el azt az álláspontot, amelyet a miniszterelnök úr képvisel, hogy 1924-ben jóvátételt kellett fizetnünk, de most már jóvá­tételi fizetésre tovább kötelezve nem voltunk és hogy ez a párizsi egyezmény nem is jóvá­tételi fizetés címén jött létre, hanem egészen más címen. Már az európai közvélemény is megállapította 1924 után, hogy Magyarország­nak jóvátételi fizetési kötelezettsége^ többé ^nin­csen. Már előttem szólott igen t. képviselőtár­saim részéről hivatkozás történt arra, hogy Benes a prágai parlamentben 1930. január hó 30-án az európai köztudat ellen, amelyet ő megállapított, hogyan próbált vitatkozni. De újabb igazolása annak, hogy az európai közvélemény Magyarország áldozatkészségét és jóvátételi kötelezettségét teljesen kimerített­nek tudta, egy előkelő angol folyóiratnak, a Statist című folyóiratnak az a cikke, amely 1929. szeptember végén jelent meg és amelyben azt találjuk, hogy az entente a magyar jóvá­tételt a biens cédés által hajlandó kiegyenlí­tettnek tekinteni. Ezek igazolják a miniszterelnök urat, ami­kor az 1924-es jóvátételi tárgyalások után azzal nyugtatta meg a közvéleményt, hogy az ügy le van zárva, mert létesült egy gentleman agreement, (Fábián Béla: Űgylátszik, gentle­manek nem mindig tartják meg az agreemen­teket!) amelynél fogva Magyarország további jóvátételi fizetésre nem kötelezhető és ebben az irányban megnyugtatást kapott a t. minisz­terelnök úr. Megegyezünk tehát a miniszterelnök úrral abban, hogy a mostani megegyezés nem jóvá­tételi alapon történt. Ezt az ellenzék magáévá teszi. Áll most a másik lehetőség, hogy a mul­tak likvidálása címén vagyunk kényszerítve arra, hogy 1944 után évi 13*5 millió aranykoro­nás fizetési kötelezettséget teljesítsünk. Már a békeszerződés szakaszaiból [következik, . hogy Magyarországnak vannak ugyan tartozásai a jóvátételi fdzettségeken felül, de vannak köve­telései is. Ezekre nézve a t. miniszterelnök úr a hágai megegyezés előtt azt a megállapítást tette, hogy mi aktívok vagyaink ezen fizetési kötelezettségekre nézve, a hágai megegyezés után pedig^ már azt mondja, hogy egy redu­kált, passzív szaldó mutatkozik és ennek ki-

Next

/
Oldalképek
Tartalom