Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.
Ülésnapok - 1927-396
Az országgyűlés képviselőházának 396. alól. De továbbmenve, a t. belügyminiszter úr nem is annyira resszortminisztere a kormánynak, akit csakis mint a közigazgatás egyik legfőbb felső fórumát vehetnék kritika alá, mert ha működésének belső, sokszor rejtett szövevényébe is beletekintünk, reájövünk, hogy Ő reszszortminiszter helyett voltaképpen az egész politikai rendszernek, amely ma Magyarországon uralkodik, kikiáltója, vagy hogy úgy mondjam, konferálója. Az egész kormányzati rendszer belpolitikai működése irányításának szálai az ő kezébe futnak Össze, ő az elővéd, oldalvéd, hátvéd, amint jobban esik, a kormány igen sok akciójánál, vállalnia kell a felelősséget, amikor magának a kormányrendszernek politikai fogyatékosságairól van szó. Milyen fogyatékosságokról? Elsősorban megemlítem, hogy nem látjuk a törvényelőkészítési munkálatokat a közszabadságok helyreállítását célzó és a titkos választójogot behozó törvényjavaslatra vonatkozólag. A költségvetésbe fel vian véve mindezekre az előmunkálatokra párezer pengő, ez azonban csak tessék-lássék, a címnek kedvéért van, hogy magyarán szóljak azért, hogy sok szó ne érje a ház elejét. Éppen olyan ez, mint amikor a játszó jófiúk egy papirossárkányt eresztenek a magasba és azt mondják, hogy ez repülőgép, amely szabadabb mezők felé is tud szárnyalni. Pedig dehogy van így! Maradunk egy helyben. A kormány kezében a közszabadságokra vonatkozó jog olyan, mint a jó fiúk kezében a papírsárkány: papírja, nádja szétszakad az első erősebb szélfuvallatniak érintésére. Repülőgéphez, amely az egész nemzeti közéletet boldogabb és szabadabb mezők felé vihetne egy nagy megújhodás jegyében, kellene a demokratikus gondolkodás motorja és hajtóereje. (Ügy van! a szélsőbáloldalon.) Ez nincs meg a t. belügyminiszter úrnál és a mai kormányrendszernél. Ma nincs Magyarországon törvénvben kodifikáltan egyesülési és gyülekezési jog. Nincs titkos választól jog. Az erre vonatkozó kormányigéretek annyiszor elolvadtaik, mint az a bizonyos vaj a mindig hitegető ember fején. Ez nem jól van így. Bizonyítom. Aigner Károly szegedi főispán, a t. belügyminiszter úr egyik vidéki exponense, a múlt szombaton a szegedi Aero-Mub alakuló gyűlésén azt mondotta, hogy a nemzeti érzés legyen a mi motorjaink hajtóereje. Helyes, visszhangot adunk rá innen az ország házából nemcsak azért, mert az országnak tagadhatatlanul egyiik legkonciliánsabb, az ellenzékkel szemben tatárjárást sohasem eszközjő főispánja mondotta, hanem a mondásnak belső értéke folytán. Az egész magyar társadalom ott van e mondás és általában az Aero j kluboknak az integritás és a revízió gondolatával összefüggő intenciói mögött. De hozzá kell tennem azt.iaimire különben már előbb is hivatkoztam, hogy a jobb magyar jövő felé haladásban és, ha Isten segít bennünket, a szárnyalásban a nemzeti érzés hajtóereje mellett ott kell lennie a demokratikus gondolkodás hajtóerejének is. Ez a kettő egymásnak nem ellentéte, sőt egymásnak kiegészítője. A nemzeti érzés — hogy úgy mondjam — egy nagy benső, lelki, szívbeli tűz, amelynek élesztője annyi sok hagyomány, amely bennünket multunkhoz, ezeréves határainkhoz, őseink emlékéhez és példájához elválhatlanul odaköt. De itt van a könyörtelen mindennapi élet a maga ijesztő és sokszor lehűtéssel próbálkozó kenyérgondjaival. Magyar nemzeti mivoltunk áterzésének fellebbezhefetlen kötelezősegen kívül kell tehát valami, ami a nemzeti érzés lángja ülése 1930 május 22-én, csütörtökön. 231 lobogására mint élesztő erő hathat, ami nem fél a nagy néptömegek tisztán gyakorolható alkotmányos jogától, sőt belekapcsolja őket az egyetemes nagy nemzeti érdekek szolgálatába, fenséges célok előmozdítása és elérhetése végett. És mi ez? A demokratikus gondolkodás, amely hiányzik a t belügyminiszter úrnál. Ezért nem hozza még most sem szőnyegre a t. belügyminiszter úr a törvényelőkészítési munkálatoknál a titkos választói jogról szóló törvényjavaslatot. Pedig Mayer János t. földinívelésügyi miniszter úr a minap a baranyamegyei kisgazdák í'vulésén azt mondotta, hogy a titkos választójogot, mint Nagyatádi Szabó István politikai örökségének egyik elengedhetetlen részét, ő is követeli, vallja, mert a falusi népet ő sem tartja alárendeltebb helyzetbe sodorhatónak, mint a városi népet, arravalóság, képesség, tehát jog tekintetében sem. Kérdem a t. belügyminiszter urat: azonosítja-e magát a földmívelésügyi miniszter úrnak ezzel a kijelentésével? A t. belügyminiszter úrnak — tudom — gondolkoznia kell e kérdésre adandó feleletén. Mert ha azonosítja magát és a titkos választójoggal rendeztet képviselőválasztást ebben az országban, akkor számolnia kell azzal, hogy esetleg az egész, mai kormányrendszer átcserélődik, megbukik. De tartozom hivatkozni ennek dacára a túloldalon ülő t. képviselőtársaimnak itt a Képviselőházban egyénileg és népgyűléseken seregestől nyil r vánított véleményeire, amelyek szintén a titkos választói jogot követeli. Itt hivatkozom a felszólalási sorban véletlenül éppen utánam jövő Meskó Zoltán t. képviselőtársamra, aki a függetlenségi 48-as párt padsoraiban évekkel ezelőtt (Meskó Zoltán: Ma is annak érzem magamat!) mindig követelte a^ titkos választójogot és aki lélekben ma is hozzánktartozónak vallja magái (Fábián Béla: Velünk is szavaz? — Zaj a szélsőbaloldalon.) Már előre kérdezem, mi lesz az állásfoglalása a titkos választójogról a legközelebbi percekben elmondandó beszédében és amennyiben a kormány nem teszi magáévá a titkos választójognak «hatvan nap alatt», mint a baranyai kisgazdagyűlés követelte, (Br. Podmaniczky Endre: Talán negyvennyolc óra alatt!) vagy pedig mindenesetre a bekövetkező képviselőválasztások előtt'' való megvalósítását, hajlandó-e a kormánnyal szembefordulni és a konzekvenciákat levonni, (Derültség — Malasits Géza: Meg fog alkudni a helyzettel!) de nemcsak ő, hanem tisztelt egységespárti képviselőtársaim is, akik vele együtt a titkos választójogra esküdtek és esküsznek még ma is, amikor nagy néptömegek előtt beszélnek? De továbbmegyek. A tárca részletkérdéseire rátérve, a csendőrség és rendőrség kérdéséről kell szólanom. Mondanom sem kell, hogy úgy a csendőrség, mint az államrendőrség intézményét igen nagyra becsülöm, fegyelem, közrend, közbiztonság és végső vonatkozásban az állami lét zavartalan nyugodt fenntarthatása szempontjából. Ennek érdekében hajlandó vagyok eltekinteni még azoktól az egyéni kellemetlenségektől is, amelyek egyik-másik állampolgárt nem szánt szándékkal érhetik; de nem tekinthetek el ezektől akkor, ha a kellemetlenségokozások rendszerré fajulnak és atrocitások jellegét viselik magukon. Am akkor sem a végrer hajtó közeget hibáztatom, hanem a felettes kormányhatóságot, amely à csendőri és rendőri karhatalommal pártpolitikai célok elérésére igen sok esetben önzőén rendelkezik. Ez tagadhatatlan tény. Megtörténhetik e közben, hogy egyéni túlbuzgóságból jogtalan sérelmet ' okoz
