Képviselőházi napló, 1927. XXVII. kötet • 1930. április 11. - 1930. május 9.
Ülésnapok - 1927-382
Az országgyűlés képviselőházának Sí tói az Adriáig!) A háború utáni Magyarország nyomorúsága, szegénysége ne új viszályoknak hintse szét magvát, hanem hozzon bennünket közelebb egymáshoz, hogy a hazáért való áldozatkészségben egyek legyünk, mint testvér a lest vérrel kezet foghassunk, és akkor «legyen az erdő bármilyen sötét, ne eresszük el egymás kezét!!» A költségvetést elfogadom. (Élénk éljenzés é$ taps jobWelől és a középen.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Szabó Zoltán jegyző: Dencz Ákos! Dencz Ákos: Igen t. Képviselőház] Az előttem elhangzott valamennyi felszólalás, hasonlóan a pénzügyminiszter úr korábban elmondott pénzügyi expozéjához ugyancsak megállapította minden optimizmusunk mellett Magyarország nehéz gazdasági helyzetét, amelynek kiinduló pontját a mezőgazdaság kedvezőtlen állapotában kell keresni. Ugyanez a megállapítás csendül ki az előadó úrnak értékes referátumából is. Valóban régi igazság az, hogy ha mezőgazdaságunk virul, annak nyomában általános fellendülés jár. A barázda táplálja az ipart, abból él a kereskedelem, a pénzvilág, a jó termés bőven juttat az államkasszának is, az előirányzott adók, illetékek kedvező befolyása az állam és a társadalom gazdasági és pénzügyi életére is jótékonyan kihat. A kedvezőtlen mezőgazdasági helyzet hatását azonban mindenütt megérezzük, nem vonhatna ki abból magát sem az egyén, sem a köz és ha ez minél tovább így tart, a helyzet válságossá lehet, mert a gazdasági egyedeknek gyengülésével, fokozatos sorvadásával végeredményben maga az egész nemzet szenvedNekünk a költségvetési expozé végrehajtott takarékossági politikájával, amely mindamellett figyelemmel van a gazdasági erők felfrissítésére, reményünk van a jövőre nézve, de azért önmagunknak is kötelességünk, hogy kutassuk azokat az okokat, amelyek gazdasági romlásunkat előidézték és keresésük a kibontakozás útjait, valamint a segítés módozatait. A tapasztalt jelenségek egy része továbbra is az ország mai nehéz kényszerhelyzetéből adódik. Sajnos azonban olyanokat is észlelünk, amelyek más megítélés alá esnek és amelyeknek orvoslása komoly elsőrendű feladat. Amennyire jóleső érzéssel láttuk Európa egyes nemzeteinek, sőt a tengeren túl a nagy amerikai Uniónak is anyagi és erkölcsi vonatkozású értékes támogatásait, annál fájdalmasabban konstatáljuk közvetlen szomszédainknak politikai elgondoláson alanuló gazdasági elzárkózását, amelynek végcélja az, hogy gazdaságilag főleg Magyarországtól függetlenítsék magukat. A Duna völgyének a természettől adott egységes gazdasági helyzete nem új jelenség, ez már századok óta kialakult. Ennek a középeurópai gazdasági egységnek szükségszerűségét saiát szomorú tapasztalatainkon okulva, most már azok is belátták, akik azt a múltban inkább csak politikából ellenezték. Csak a kisentente államai azok. amelyek az erőszakkal zsákmányolt új területeket féltik minden olyan szoros gazdasági kapcsolattal, amely szabad érvényesülést engedne Bécs és Budapest természetes központi vonzóerejének. Az osztrák-magyar monarkhiának önkényes politikai feldarabol EIS cl £1 gazdasági vérkeringésbe átment természetes egység folytán konynven veszélybe kerülhetett volna, ha. az utódállamok részéről azt alá nem támasztják a Duna völgyének könyörtelenül végrehajtott yalutáris, közlekedési, vámpolitikai és gazdasági feldarabolásával. Részünkről itehát logikusan állott elő Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia KÉPVISELŐHÁZI NAPI^. XXVII. ?£. ülése 1980 április 29-én, kedden. 71 gazdasági elzárkózása, főleg Magyarország felé, mely egy pillanatra sem adhatta fel területi integritásának helyreállítására irányuló követeléseit. Tíz esztendő szomorú tapasztalatai után most vetődik felszínre az a gondolat, hogy a Duna völgyének államai szorosabb gazdasági kapcsolatba kerüljenek. Nincs kizárva, hogy ez a terv a kisentente létrejöttekor is felmerülhetett, úgy látszik azonban, útjában állottak ani nak Ausztria és Magyarország, amelyeknek megcsonkított helyzetükben is még mindig megvan az a természetes előnyük, hogy rajtuk keresztül vezetnek a Duna völgyét északról és délről, valamint keletről és nyugatról összekötő legfőbb és legrövidebb szárazföldi és vízi közlekedési utak. Ez a helyzet jelenleg is fennáll és így a három utódállam közötti közelebbi gazdasági kapcsolat Ausztria és Magyarország bekapcsolása nélkül el sem képzelhető. , . A maá gazdasági válság legmélyebb oka kétségkívül a mezőgazdasági termékek értékesítésének útjában álló akadályok halmozódása és e tekintetben nem lehet egészen azután a felfogás után indulni, hogy világjelenséggel állunk szemközt, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. A baj közös és így közösen kell keresnünk a kibontakozás úti át. Bár a gazdasági életet a természet erői is befolyásolják, (mégis arra a legnagyobb hatást maga az ember teszi, az teremti, az fejleszti nagyra, így az nem lehet öncél, mert nem önmagáért, hanem az emberért van, tehát az utóbbinak kell rajta uralkodni és azt irányítani. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy gazdasági politikánknak az az iránya, amelyet például csak az autonom vámtarifának megalkotásával kezdtünk meg, és amelyre előző évi költségvetési beszédeimben is mindenkor rámutattam, sajnos, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nekünk, bármily fontos és szükséges is legyen jövendő gazdasági fejlődésünkre nézve iparunk fejlesztése, ennél fontosabbnak kell tekintenünk mezőgazdasági termésfeleslegeinknek értékesítését és ezeknek piacát. Agrárállam vagyunk, nekünk tehát elsősorban az agrárérdekeket kell szolgálnunk, mert amint bátor voltam említeni, ha a mezőgazdaság virul, annak nyomában általános fellendülés jár, amelynek jótékonv hatása az egész iparra és kereskedelemre is kihat. Természetesen ennek a kérdésnek helyesebb megoldása most már évekkel az események után nagy körültekintést és óvatosságot igényel. Amit megtehettünk volna nyolc évvel ezelőtt, azt ma már egyszerre aligha valósít : hatjuk meg. Nálunk is, külföldön is számos új vállalat alakult s ebben a helyzetben különösen mi, tőkeszegény ország, nem engedhatjük meg magunknak azt, hogy gazdásági irányváltozásunk folytán a már létező iparvállalati tőkék résziben vagy egészben megsemmisüljenek. Azok az államok pedig 1 , amelyek — bár túlzottan — mezőgazdáságunkat a mi rovásunkra fejlesztették, szintén annyi tőkét fektettek abba, hogy a maguk részéről nincsenek már abban a helyzetben, ihogy kapuikat a mi kivitelünk számára lényeges mértékben megnyissák. Ugyanabban a helyzetben vannak, mint mi. Amint mi nem akarhatjuk, hogy az iparunkban elhelyezett új tőkék elpusztuljanak, épúgy ezek az érdelkelt külállamok sem nyugodhatnának bele abba, hogy a mezőgazdásági befektetésüknél felhasznált tőkéjük megsemmisüljön. A megoldás egyetlen lehetősége tehát az, XI
